Vajon jogos és vajon értelmes az academic resistance? – II.

1 Feb

Az állam újjászerveződésének időszakában fundamentálisabb érvekre és hosszabb távon is érvényes, a felnövekvő értelmiségi generációknak fogódzókat kínáló mintákra van szükség. Az európai (és ezen belül hangsúlyosan magyar, lásd Aranybulla) alkotmányos hagyomány Ius Resistendi-je méltó államelvi szövegkörnyezetet (és akinek ez jólesik, akár aktuálpolitikai vicceskedési alkalmat is) ad mindehhez, de az egyetem szempontjából annak végiggondolása volna lényeges, hogy az autonómia elve milyen összefüggésben áll a közfinanszírozás tényével?

Az akadémiai tevékenység közpénzből való fenntartását a megszokáson kívül azon elvárások indokolják, amelyeket joggal támaszt vele szemben a közösség: a tudásvagyon gyarapítása és továbbadása, a gazdasági-társadalmi versenyképesség biztosítása, a nemzeti és kulturális önazonosság erősítése. Azonban a tudomány mindezt saját organikus létformájában lehet képes teljesíteni, egyszerűbben: a tudomány már csak olyan, hogy autonóm formában működik, alávetett formában jóval kevésbé hatékony (a szervezetei megoldások átmeneteinek részletei itt most nem lényegesek). Legkésőbb Alexander von Roes, kölni kanonok óta (1281!) tudjuk azt is, hogy a tudomány világának az érvénye vetekszik a világi és ideológiai uralmakéval. Mind a hatékonyság, mind az elvszerűség megalapozza tehát az egyetemi emberek igényét arra, hogy állami fizetett alkalmazottként állami fenntartású intézményi keretben is önálló véleményt, akár intézményi politikát is képviseljenek, szemben a kormányzati direktívákkal.

Két oka is van annak, amiért a kormányzat kénytelen ezt tudomásul venni. Egyrészt az egyetemi munka nem kormányzati, hanem közösségi alapítású és felelősségű. Konzervatív szemléletben nem része a korlátlan kormányzati szuverenitásnak, hogy egyetemek működnek-e, hiszen a társadalmi hagyomány és természetes szerveződés a tudományművelés meglétét indokolja, legalábbis a magyar-európai közegben mindenképpen. Ennyiben egyáltalán nem utópisztikus Hesse „Glasperlenspiel”-je: a tudás legmagasabb szintű megvalósulása önmagában is fenntartandó tevékenység.

Másrészt a célszerűség is az akadémiai önállóság mellett szól: a tudomány és felsőoktatás minden ízében nemzetközi rendszerében a standardokat az akadémiai emberek képesek átlátni és közvetíteni. A mindenkori hivatalnokok és döntéshozók a prioritásaik rendszerében elhelyezhetik ezeket a megfontolásokat, de sehonnan máshonnan nem érthetik helyesen a tartalmukat, mint tőlük. Ez ugyanakkor azt is felveti, hogy vajon helyes-e az akadémiai világban a közalkalmazotti státusz fenntartása – a fentebbi logika szerint persze nem.

Ezért aztán az államhűség (ami joggal elvárt követelmény a haza polgáraival szemben) nem csupán lehetővé teszi, hanem meg is követeli az academic resistance nyugodt, határozott és derűs vállalását, ha a magyar közösségnek ártalmas felsőoktatási politika érvényesül.

One Response to “Vajon jogos és vajon értelmes az academic resistance? – II.”

Trackbacks/Pingbacks

  1. Egyetemi autonómia – védhető? « Egyetemi Polgár - 2012. February 20. Monday

    […] kutatását, és saját véleményére támaszkodva taníthatja tárgyát.”) Amint azt az egyetemi ellenállás elméleti megalapozását kereső bejegyzésben jeleztem, a mostani rossz felsőoktatási szabályozással és ártalmas […]

Leave a Reply

Fill in your details below or click an icon to log in:

WordPress.com Logo

You are commenting using your WordPress.com account. Log Out / Change )

Twitter picture

You are commenting using your Twitter account. Log Out / Change )

Facebook photo

You are commenting using your Facebook account. Log Out / Change )

Google+ photo

You are commenting using your Google+ account. Log Out / Change )

Connecting to %s

%d bloggers like this: