Az Alkotmánybíróság mostani határozatának két pontja nyitja meg a valódi, politikai szlogeneken túllépő vitákat, akár adott esetekben bírósági eljárások sorát is (már ha az egyetemi szenátusok érdemben működnek):

1. A 23. pont alkotmányértelmezése kimondja, hogy “Az államot intézményvédelmi kötelezettség terheli, amely a felsőoktatási intézmények olyan szabályozásában ölt testet, amely a kutatási-tanítási autonómia külső befolyástól mentes érvényesülését biztosítja.” Ha tehát úgy látja egy érintett (leginkább egy szenátus, de lényegében bármely egyetemi polgár is felléphet az ügyben), hogy olyan SZMSZ-t stb. fogadott el a fenntartó kuratórium, ami sérti az autonómiát, akkor az államot perelheti intézményvédelmi kötelezettség érvényesítésérért. Ezt expliciten kimondja a 34. pont: “A felsőoktatási intézményi autonómia letéteményesét (szenátust) perindítási jog illeti meg arra az esetre, ha a fenntartói intézkedés a felsőoktatási intézmény Nftv.-ben biztosított önállóságát sérti”, a 36. pont pedig eléggé részletesen felsorolja a védendő jogköröket. Ezek kikényszerítése közvetlen intézményi vezetési feladat lesz, az egyetemi polgárok ezt most már közvetlenül számonkérhetik vezetőiktől, képviselőiktől. Hiszen “a szenátus hatásköre is hatáskörről-hatáskörre vizsgálandó” (41.pont)

2. A határozat több pontjában említi a legtömörebben az 1. pontban kifejtett procedurális elvet: “a felsőoktatási intézmény szenátusát – mint a felsőoktatási intézmény oktatási-kutatási autonómiájának letéteményesét – megillető véleményezési jog gyakorlására kellő időt biztosítani, továbbá lehetőséget kell biztosítania érdemi javaslattétel megfogalmazására, amelyet a fenntartónak nyomon követhető módon figyelembe kell vennie döntéshozatala során.” A “követhető módon” elvárás biztosan nem elégíti ki az autonómia szervezeti garanciáit, a véleményezési jog és egyetértési jog ekvivalensen elégségesnek kezelt megléte egyenkénti intézményi fellépésekhez vezet egy jól működő intézményi demokrácia esetében.

Mindez még akkor is túlságosan laza felfogás volna, ha az egyetemi autonómiát magától értetődően alkalmazó normarendszer működne és valamennyi egyetem esetében a kuratóriumok tagjainak döntő többségének kulturális-társadalmi háttere is erre determinálná gondolkodásukat. Nos, ez láthatóan nincs így, tehát az AB megengedő döntésével konfliktusok sorának ágyazott meg.

PS: Pokol Béla különvéleményének kiindulópontja teljesen jogos: az egyetemi autonómia valóban a tudományművelés autonómiájából vezethető le. Utána azonban két komoly hibát vét: egyfelől a tudományos meritumot az “idézettségre” szűkíti le, ez az ő tudományszociológiai munkásságnak idején (harminc éve) valóban uralkodó elv volt, ma már azonban a tudománymetria és tudományértékelés lényegesen kifinomultabb lett. Másfelől a humántudományis beltenyészetekről való eszmefuttatása részigazságai ellenére is a mai valóság nemismeretéről árulkodik.