Egyetemi autonómia – védhető?

A kétezres évek közepén az akkoriban regnáló szabaddemokrata felsőoktatási kormányzat megtört egy másfél évtizedes politikai konszenzust és az egyetemi autonómiát sértő törvényi rendelkezést vitt keresztül az Országgyűlésen. Az akkor még életerős Alkotmánybíróság a tudományos kutatás szabadságából vezette le a törvényhelyet megsemmisítő határozatát, amivel utólag is elismerte a hallgatói mozgalom rendszerváltozáskori érvelésének igazságát.
Mi tagadás, 1988-90-ben ambivalens érzéseink voltak az autonómiáról: egyrészt fontosnak gondoltuk a pártállami hatalommal szemben, másrészt aggódtunk, hogy védőernyője lehet az egyetemi viszonyok mozdulatlanságának.

Megoldásként az autonómia és tanszabadság együttes követelését tartalmazta a Kritika és Koncepció címet viselő, rendszerátalakító dokumentum, amelynek logikájában a tanszabadság a belső dinamikát és teljesítménykényszert képviselte a felsőoktatási működésben. (Vélhetően kollégáim agyára mehettem, amikor hosszas Polányi-idézetekkel érveltem emellett, pl.:„A tudományos kutatás szabadsága abban áll, hogy mindenkinek jogában áll megválasztani, milyen problémát kíván tanulmányozni, külső irányítás nélkül szabadon folytathatja kutatását, és saját véleményére támaszkodva taníthatja tárgyát.”)
Amint azt az egyetemi ellenállás elméleti megalapozását kereső bejegyzésben jeleztem, a mostani rossz felsőoktatási szabályozással és ártalmas felsőoktatás-politikával szemben is a tudományművelés ezen sajátosságából kiindulva lehet legitim módon érvelni. (Az argumentáció sokat merít abból az elegáns gondolatmenetből, amit Pléh Csaba akadémikus alkalmazott, cáfolva az említett alkotmánybírósági határozattal szembeni baloldali főokoskodó érveit, aki kétségbe vonva, hogy lenne egyértelmű jelentése a „tudományos igazság”, „tudományos érték”, „tudomány művelői” kifejezéseknek. Pléh a nyitottság, a valódi tudományos újdonságok, az eredetileg egymástól távoli jelenségek közötti kapcsolat felfedezése, a kreativitás és az adaptivitás alapfeltételeként mutatta be a tudomány szabadságát.)
A tisztesség kedvéért azonban azzal is számot kell vetnünk, hogy az autonómia konkrét szervezeti megoldásai korántsem egyértelműek. Amint azt Kocsis Miklós alapos könyvében bemutatta, a felsőoktatási autonómia igen sokszínű megoldásokban él világszerte. A mi alkotmányunk kötetben ennek felsőoktatási és kutatásszociológiai hátterét tárgyaltam, olyan kulcsfogalmak emlegetésével, mint  diverzifikálódás, növekvő finanszírozási igény, gazdasági szereplők és érdekek megjelenése, üzemméret, elszámolhatóság, medializáltság.
Az autonómia mérése a sokágúság miatt nem egyszerű – ezért is keltett figyelmet az European University Association által kezdeményezett Autonomia Scorecard. Az igen impozáns internetes megoldásokat tartalmazó bemutató azonban meglehetősen kétséges indikátorokkal dolgozik, adatai validitása pedig nem igazolt.
Ezekkel a megszorításokkal együtt is érdekes lehet, hogy a magyar egyetemi autonómiát a 28 vizsgált ország körében az “alsó” negyedbe tartozik. Pedig a gazdálkodási autonómia a többi országhoz képest igen magas, itt a 6. helyen áll, azonban a legrosszabb helyzetet az akadémiai autonómia szintjét tekintve, ahol a 24. helyre sorolják. Leginkább a képzési programok önálló indításának jogát hiányolják, illetve azt, hogy Bachelor szintre nem maguk felvételiztetnek az intézmények. A minőségbiztosítás szabad megválasztása is autonómia-csökkentő tényező az összehasonlítók szerint.
Mindez önmagában nem sokat jelent – azonban az EUA idén újabb felmérést készít. Igen tanulságos lesz, hogy az új felsőoktatási törvény hatása miképpen lesz érzékelhető. Hiszen a gazdálkodás és a vezetők megválasztása területén jócskán csökkent az intézmények önállósága.

Ennél izgalmasabb az autonómia melletti érvelés lehetősége!
Fogadjuk el a hatékonyságpártiaktól készségesen elsődleges szempontnak azt, hogy mire van szükség a kutatás-fejlesztés produktivitásához! Ekkor azt láthatjuk, hogy már rövid távon is elengedhetetlen a tudósok közötti információcsere, a próba-szerencse megismerési elv használata, a tudományos eredmények tervezhetetlenségének számításba vétele. Ugyanígy, a hatékony tudásátadásnak felsőfokon mind az előadó, mind a befogadó irányából az önállóság, a személyes involváltságot biztosító kommunikációs helyzet az alapja. A tudományos igazságok és módszerek stabilitásának nélkülözhetetlen feltétele az autoritás, aminek formálódása és legitimitása egyaránt a tudományos hálózatok autonóm működését igényli.
A tudomány autonómiájának és a tanszabadságnak a fontossága tehát nem egy doktriner elv, hanem az új ötletek, a kreatív szellem, a versenyképességet biztosító fejlesztések nélkülözhetetlen alapjául szolgáló tudományos gondolkodás és munka természetes formája. A tudomány képviselőinek pedig az a dolga, hogy a kutatás és felsőoktatás finanszírozói központjainak döntéshozói számára újra és újra világossá tegyék ennek az összefüggésnek a realitását.
Érvelésünkhöz persze nélkülözhetetlen a tudós, a professzor, tudományszervezet morális integritása, valamint a szakmai kultúrákban és hagyományban meglévő otthonossága – de a tudomány és oktatás szabadsága végső soron nem máson, mint éppen ezeken nyugszik.

Címkék: autonómia, hallgatói mozgalom, Polányi, tanszabadság