Az egyetemi-tudományos szabadságról (I. rész)

17 Már

Mitől a lehető legtágabbak az egyetemi szólásszabadság határai? Milyen alapon tiltakozik az akadémiai közösség, ha korlátozva érzi a szabadságát? Miért van több joga kritikusan megnyilvánulni az egyetemi oktatónak saját munkahelyét érintő ügyekben, mint bármelyik más munkahely alkalmazottjának? Joggal követelik-e egyes egyetemi diákcsoportok, hogy ne kelljen számukra kellemetlen érzést okozó szövegeket hallaniuk, nézetekkel szembesülniük, eseményeket/gondolatokat megismerniük?

timthumb.php

Aktuálpolitikai ügyek nálunk is a közbeszéd témájává tették az egyetemi és tudományos szabadságot. Persze, az akadémiai szabadság mindenkor aktuális kérdésként merült fel, amióta csak létezik a nyugati világ sajátossága, az önálló professzióként és önálló intézményrendszerben művelt tudomány. Hol az egyházzal, hol a világi hatalommal, hol a közönséggel szemben kellett megkűzdeni érte – ebben semmilyen különösebb újdonság nincs tehát. Két momentum azonban történelmi előzmények nélkül bukkant fel a mai helyzetben:

– a korporációs analógia miatti munkavállalói lojalitás szempontja a neokonzervatív társadalomképet követve;

– és az angolszász egyetemekről elindult drasztikus szólásszabadság korlátozás liberális oldalról.

Ezek végiggondolásához javaslok a következőkben néhány szempontot.

Az akadémiai szabadság melletti érveket evidensnek szoktuk tekinteni, pedig érdemes közelebbről is megnézni, miről beszélünk voltaképpen ennek kapcsán? A kiinduló tézist ma már, túl a középkori egyetemi időkben megkezdett szellemi-intézményi szabadságharcokon, senki sem vitatja, miszerint a tudományos kutatásban, vitákban nem lehet korlátozni a kutatók szabadságát (bár valójában ez sem korlátlan, gondoljunk csak a tudományetika által alkalmazott olyan “külső” szempontra, mint például az emberiességi normák betartatása: náci haláltáborok kísérleteiben szerzett adatokat nem lehet felhasználni stb.) A szokásosan Bellarmino bíboroshoz kapcsolt “duplex veritas” tudományra értelmezett  elve óta a szabadságelvű nyugati világban ez a mind teljesebben elfogadott alapelv az egyetemi oktatásban már szűkebb keretek között érvényesül. Határokat szab a tudományos konszenzus, a végső soron az állam által legitimált képzési követelményrendszer stb.  Különféle felfogások érvényesülnek arról is, hogy az egyes tudósokat vagy az intézményeket illeti meg a szabadság, az autonómia (pédául ettől is függ, hogy milyen szabadsága lehet egy oktatónak a tanszékvezetője direktíváival szemben). Az elv azonban világos és stabil hivatkozási alap, a tudományművelés sajátosságaiból levezetve.

hqdefault-2

Azonban kérdéseket vet fel, amikor ebből kiindulva egy tudós véleményt fogalmaz meg a szűkebb szakterületén túlnyúlóan, akár a társadalmi kérdésekről, akár magának a tudomány-művelésének az intézményi kereteiről. Ahogyan Eric Barendt jogi és intézményi oldalról kiválóan összegzi a problémát, az előbbi esetben a szólásszabadság általános elve persze eligazítást nyújt – egészen addig, amíg nem ütközik más, a tudós vagy tudományos intézmény egyéb érdekeivel. Jónéhány cég etikai szabályzata és munkaszerződései rögzítik, hogy a munkavállalók milyen korlátozást kell elfogadjanak a nyilvános működésükben, legyenek azok viselkedési kódexek vagy politikai ügyek. A tudósok, professzorok világában meglehetősen nagy ellenállás fogadna minden ilyen megszorítást, az önálló értelmiségi létre, szabad szellemre stb. hivatkozva. De ez miért ne volna igaz egy vegyipari, robotikai, telekommunikációs, gyógyszergyártó cég fejlesztőire, stratégáira? Itt valódi dilemmákról van szó, amit az is mutat, hogy a jogi szabályozások jelentősen eltérnek például az USA-ban, Németországban vagy az Egyesült Királyságban.

Nem jogi, hanem hitelességi szempontból merülhet fel még kétség a tudományra való hivatkozás kapcsán. Mitől volna autentikusabb az irodalmár professzor véleménye energiapolitikai ügyekben, mint egy diplomás, de nem kutatói státuszú vegyészmérnöké? És fordítva: a szegénységről miért érdemes jobban megfontolni egy fizikaprofesszor álláspontját, mint egy általános iskolai tanárét? Vagyis, a tudományművelés sajátosságai ilyen helyzetekben kevéssé tűnnek legitimáló tényezőnek a megnyilvánulási szabadság tágabb határai melletti érvelésekben.

Erre a demokratikus tömegtársadalomban nehezen akceptálható válasz adódik: az akadémiai világhoz tartozás, az oda való bekerülés procedúrája és az ottani tevékenység általános jellegzetességei miatt olyan csoporttá teszi a tudósokat, professzorokat, akik a közvetlen tudományos szakterületükön folytatott tevékenységükön túl is más megítélés alá esnek. Egy ilyen meritokráciának az érvényesítése persze nem könnyű, de hasonló hivatásrendként egyébként elfogadja a közvélekedés a papokat, és más hangsúlyokkal, de az orvosokat, ügyvédeket és katonákat is.

Mindezeken túl, az akadémiai szabadság az intézmények működési oldaláról jelentősen korlátozottá vált, a tudomány- és oktatás-ipar sajátosságai miatt. A kutatások (persze, elsősorban a reáltudományoknál) mindinkább növekvő költségigénye, amit a közösségi források nem képesek fedezni, közvetlen beleszólást adnak a finanszírozóknak a kutatások tartalmi irányaiba, ritmusába, együttműködési hálózatának felépítésébe. A közvetlen kimenttel, például szabadalmakkal járó projektek körében a tudományos nyilvánosság válik korlátozottá, a közlés és a vita lehetősége, ami a tudományművelés alapeleme, alárendelődik a finanszírozó üzleti érdekének.

De nem járnak sokkal jobban a közfinanszírozású kutatások sem. Itt az elszámoltathatóság és a közösségi hasznosság követelménye ad a döntéshozók számára jelentős mozgásteret a tudományos munka témaválasztásának. értékelésének területén a befolyásolására. Az oktatásban ez méginkább érvényesül, hiszen itt a társadalmi-gazdasági igények hangoztatása jelentősen alakítja az indítandó képzések pozícióját.

Összegezve tehát, a tudományos szabadság klasszikus eszménye a modern tudományüzem világában ellentmondásos helyzetbe került, amit csupán a klasszikus érvekkel a modern ellenérdekű felek (intézmények, kormányok, sajtó, cégek, jogászok) ellenében egyre nehezebb hitelesen  védeni. A tudomány társadalmi-kommunikációs pozíciója pedig nagyban érinti ennek esélyét.

Ugyanakkor nem könnyíti meg a tudományos szabadság melletti érvelés hatékonyságát, ha magában az egyetemi világban zajlanak olyan folyamatok, amelyek gyengíthetik az egyetemi (szólás)szabadság hagyományának morális tekintélyét. A szabad vitákat korlátozó fejlemények, a hallgatók egy részének vitakerülési igényei, a safe place, PC stb. problémák körüli összeütközések kapcsán ez gyakran felmerülő aggodalom – erről szól írásunk következő része.

 

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

w

Kapcsolódás: %s

%d blogger ezt kedveli: