Nagy visszahangot kapott a sajtóban az ELTE BTK nyugdíjazási lépése: húszegynéhány kollégát, akik elérték a nyugdíjba vonulást már lehetővé tevő életkort, nem tud tovább a Kar munkavállalóként foglalkoztatni.
Vannak oktatók, kutatók, kollégák, akiknek munkássága, személyisége, hatása, reputációja egyrészt erőforrás, másrészt védjegy, harmadrészt intellektuális és morális élmény mindannyiunknak. Az egyetemnek az a dolga, hogy akkor is, ha bármiféle kényszer vagy (bal)lépés miatt a munkajogi kapcsolat megszűnik velük, ezt egyfelől méltó és őszinte formában vigye végig, másfelől teremtse meg a további közös munka lehetőségét, ennek honorálásának esélyét.
Azt persze felelős egyetemi ember a többi kolléga, az intézmény, a továbbtanulók, no meg az igazság kedvéért nem teheti meg, hogy jól hangzó médiamegnyilvánulásokért cserébe leminősítse a tovább dolgozó műhelyeket, egyetemet. Félezer bölcsész oktatóval szemben lenne méltánytalan az oktatás összeomlásáról beszélni.
A számokról: tavaly a közel kétezer egyetemi oktatóból mintegy másfélszáz távozott, az egyharmaduk a kötelező (egyetemi tanárok esetében hetven, docenseknél 65 éves) nyugdíjkorhatár elérése miatt. Vagyis, az igen szorító és teljesen indokolatlan forráskivonások körülményei közepette is oktatóink 5 százalékát érinti olyan személyi mozgás, ami vezetői döntés kérdése. Ezek között sokféle indok, sajnos, nemritkán takarékossági kényszer is van, de a számok mutatják, hogy az ELTE képes a szellemi tőkéjét a lehető legnagyobb mértékben megóvni, a hallgatók és a kutatás számára.
Természetesen a statisztika nem fedheti el az egyedi szakmai veszteségeket, méltánytalanságokat. Abban mutatkozik majd meg az intézmény reagálóképessége, hogy talál-e utakat mindennek az értékmentő és hatékony kezelésére.
Az Egyetem mi vagyunk, mindnyájan. Egyenként és az egymástól tanult, közös munkánkkal alkotott közösségként is.
Egy hozzászólás a “Szakmai veszteség, reális helyzetértékelés, felelősség a hallgatókért, az intézményért”