A hazai felsőoktatási viszonyokon búslakodó vagy éppen felháborodó vitákban gyakran előkerül az állami felsőoktatás rendszere, mint a bajok fő okozója, szembeállítva vele a magánfelsőoktatás üdvözítő ideálját. Az állami szerepvállalás visszaszorítá
sának realitásait azonban megvilágítja az a vita, ami a napokban indult az USA-ban, a The Washington Post publicisztikája kapcsán. Ebben Jeffrey J. Selingo megmutatja, hogy elsősorban az adómenetességgel a legnagyobb magánegyetemek is jelentős közfinanszírozásban részesülnek. A mintegy 516 milliárd dolláros észak-amerikai felsőoktatási piacon ezek az egyetemek meghatározóak: a több, mint nyolcszáz intézményből 10 vezető egyetem a teljes bevétel egyharmadát (!) produkálja. Ezek a magánegyetemek azonban annak révén, hogy a tandíjak nem adókötelesek, igen jelentős közvetett állami támogatásban részesülnek. Például a Princeton hallgatónként százezer dollár ilyen előnyhöz jut, míg a vele egy államban lévő Rutgers közfinanszírozású intézményként csak 12.000 dollárnyihoz.
Persze, mások szerint ez a fajta adópolitika valójában nem támogatás, ezért az állami ráhatás nem is ebben nyilvánul meg. Sokkal közvetlenebb az állami jelenlét a boardok politika-közeli összetételében, vagy abban, hogy a kutatás-finanszírozás forrásai jelentős részben államiak. Például a John Hopkins kutatási pénzeinek 90%-a jön az NSF-től vagy az NIH-től, vagyis a két legnagyobbb szövetségi kutatás-finanszírozó intézménytől.
Érdemes volna ezt a gondolatmenetet érvényesíteni a hazai felsőoktatási rendszerre: vajon a magán- és egyházi felsőoktatás mennyire van kiszolgáltatva az állami lépéseknek, döntéseknek, politikának?
Egyetemi Polgár 
Vélemény, hozzászólás?