Az akadémiai szabadság katolikus védelme

5 jún

Van ország, ahol valóban durva kormányzati beavatkozások okoznak kutatási-oktatási szabadságszűkítést: az USA. De, ahogyan egy korábbi tanulmányomban bemutattam, (“USAutonomy – az egykor hasznos legenda“) az amerikai egyetem autonómia-helyzete attól is rendkívül nehéz, hogy az adminisztratív hatalmi nyomás mellett ott az éppen ellentétes oldali beavatkozás, a progresszivista ideológiai-politikai csoportok és a hozzájuk hű média aktivitása.

Mindezzel szemben meglepő lehet, hogy egy jezsuita dékán áll ki az egyetemi szabadság mellett. De miért is lenne az? Hiszen maga a katolikus egyetemi tanítás Newman püspök révén két évszázaddal ezelőtt a tudományos kutatás szabadságának jegyében fogalmazódott meg.

Ennek jegyében érvel Richard A. Greenwald, a Charles Meditz College of Arts and Sciences dékánja a Fairfield University-n. II. János Pál és XVI. Benedek pápák fontos megnyilatkozásaira alapozva fejti ki a tudományos igazság keresésének elsődlegességét az ideológiai dresszúrákkal szemben. Ebből következik, hogy amikor az egyetemek feladják az igazság feltárásának szigorú normáit az ideológiai konformitás javára – legyen az progresszív vagy konzervatív -, elárulják küldetésüket. Az akadémiai szabadság védi az ellentmondásos következtetések levonását, de nem mentesíti a tudósokat attól, hogy szigorú módszerekkel és a bizonyítékokkal való őszinte foglalkozással keressék azokat.

Példák sorával mutatja meg, hogy az a tudós, aki gondos kutatással a politikai jobboldalt sértő következtetésekre jut, védelmet érdemel. Ugyanígy védelmet érdemel az a tudós is, akinek eredményei megkérdőjelezik a progresszív feltevéseket. Mindketten azt teszik, amit az egyetemek lényege.

Miért is katolikus ez a megközelítés? Mert ugyan ki mer manapság az egyházi tanítás keretein kívül olyasféle régimódi tudományfilozófiai realista/szubsztancialista felfogást képviselni, hogy igenis van igazság, van közjó és ezek reguláló erővel bírnak? Ehhez jól jön két évezred és a világegyház megtámasztása…

Címkék: , , ,

Választás előtt

13 ápr

áll az akadémiai közösség: május első hetében tisztújításra kerülne sor a Magyar Tudományos Akadémián. A magyar tudományos világ számára ugyancsak kiemelt jelentőségű ennek tétje, hiszen az Akadémiát s egyben a tudományosság egészét ért drasztikus politikai beavatkozások (CEU elüldözése, akadémiai intézetek elcsatolása majd ide-oda szervezgetése, az egyetemek kivonása a nemzeti közösség és a az egyetemi polgárok felelőssége alól, az MTA ellen zajlott kampány) évei után jogos elvárás a kétszáz éves, nagy tekintélyű intézménnyel szemben, hogy a sodródás és megfelelési tehetetlenség helyett saját értékrendű és logikájú stratégiával lépjen be működése harmadik évszázadába.

Reménység szerint kellő nyilvánossággal és komolysággal készül fel a Köztestület a választási döntésekre. Ehhez azonban sokmindent újra is kell gondolni.

Itt csak példaként, de lényeges ügyként egy vonatkozás a kutatóintézeti hálózatról. Hiszen két elnökjelölti programban is olvashatunk legalábbis gyorsan öregedő álláspontokat:

“Az elmúlt években a Magyar Tudományos Akadémia történetének egyik legjelentősebb szerkezeti változása ment végbe a kutatóintézeti hálózat leválasztásával. A létrejött új intézményi struktúra mára önálló működési keretek között folytatja tevékenységét. Jelenleg nem látható olyan közjogi vagy politikai feltételrendszer, amely a teljes vagy részleges reintegrációt reális közelségbe hozná.”

“Szót kell ejtenünk azokról a veszteségekről is, amelyeket az MTA már elszenvedett, és amelyek esetében a visszafordításra jelenleg nincs reális lehetőségünk. A kutatási hálózat elcsatolása ilyen fájdalmas fordulópont volt. Ezzel a helyzettel, mint valósággal, most szembe kell néznünk és el kell fogadnunk azt, mert nincs közvetlen ráhatásunk erre a strukturális döntésre. A korábban MTA felügyelete alatt működő – ma HUN-REN Magyar Kutatási Hálózat – irányításának kérdése jelenleg meghaladja az MTA kompetenciáját, de az MTA nyitott minden olyan megoldás irányába, mely a Hálózat tudományorientált és sikeres működését segíti elő. “

Azt tegyük is félre egy pillantra (ne, ne tegyük…) hogy vajon az ország egyik legnagyobb autonóm intézményének vezetésére készülőknek valóban a politikai körülményekhez kell-e / szabad-e igazítania valakinek a stratégiáját (a megvalósításban persze, hogy figyelembe kell vennie, de az elvi alap a saját értékrendből kell kiinduljon). Ezek a megközelítések azoban már akkor sem voltak érvényesek, amikor megjelentek, hiszen az egyik,kormányzásra készülő politikai erő többször és egyértelműen elkötelezte magát az Akadémia egykori intézeteinek akadémiai felügyelet alá történő visszavitele mellett. Ráadásul éppen ez az erő kapott teljes, a HunRen szervezeti helyzetének megváltoztatására elégséges felhatalmazást.

Mindez újragondolásra kell késztesse az MTA Közgyűlésének előkészítőit, résztvevőit. Teret, helyet és időt kell adni arra, hogy az intézetek jövőjét illető szándékaikról érdemi állásfoglalást tegyenek az elnöki-főtitkári megbízásra pályázók. Enélkül súlytalanná válik ez a rendkívül fontos döntés.

Címkék: , , ,

Az egyetem mint egyházi tekintély?

20 feb

Meglehetősen radikális kritikáját adja a liberális The New Yorker magazin nagyhatású kolumnistája, Jay Caspian Kang az amerikai egyetemi világ azon pozícionálásának, amivel az akadémiát erkölcsi világítótoronyként és a morális tekintély átadásának intézményeként az egyházak helyére lépteti.

Az írás figyelemreméltó helyzetképe arról, amint az egyházak köré szerveződő morális értékközvetítés ifjúságot elérő hatóköre jócskán megcsappant. Ezt mutatja egyebek közt, hogy a templomokban egyre kevesebb a fiatal. MIndez nem újdonság, de úgy látja szerző, hogy az elmúlt mintegy harminc évben ezt a szerepet egyre inkább az egyetemek vették át. Itt formálódott hallgatók közösségi érzete, a “cselekvés alapjául szolgáló tudás égboltja”, a campusok lettek a hasonlóan gondolkodó aktivisták találkozóhelyei.

Az ebből adódó elvárásnak azonban az amerikai egyetemek nem feleltek meg. Szembetűnő, hogy az ezredforduló után értékrendjük egyre inkább távolodott az amerikai közvélemény egészétől. Nem volt ez mindig így: például a hatvanas évek nagy egyetemi mozgalmai (a konvenciók alól való felszabadulás vagy a vietnámi háború elleni fellépés) találkozott a többség érzületével. Ehhez képest az egyetemek baloldali, majd baloldali radikális irányba történő eltolódása, a végleges társadalmi polarizálódás kiütközése egyáltalán nem tükrözi a közösség egészének dinamikáját. Például egy kutatás alapján a Yale-en az oktatók hetvenhét százaléka a demokratákat támogatja vagy támogatta nagyrészt, szemben a mindössze három százaléknyi republikánussal. De a felsőoktatás legtöbb formája esetében a kilencvenes évek óta legalább megduplázódott a liberálisok és konzervatívok közötti különbség.

(Bár a cikk utal rá, azonban nem veszi eléggé figyelembe azt a folyamatot, hogy az iskolázottság vált a politikai preferenciák egyik legfontosabb indikátorává. A lényeget összefoglalva: minél magasabb valaki iskolai végzettsége, annál valószínűbb, hogy a demokratákra szavaz.)

Ennél azonban mélyebb és nyugtalanítóbb az a meglátása az elemzésnek, hogy a társadalomtól való elszakadás fő oka nem is a politikai preferenciák és kultúrharcos aktivizmus megléte. Sokkal inkább az, hogy az amerikai elitegyetemek elvesztették a társadalmi mobilitásban való részvételület, a magas tandíjak és a kulturális bezárkózás merőben kirekesztővé tette őket. Így azután nem képesek széles körben morális hatást kifejtő “egyházként” funkcionálni. “Amikor az ‘egyház’ látogatása évente több mint százezer dollárba kerül, hogyan lehet eladni a prédikációját a tömegeknek?” – teszi fel a kellemetlen kérdést a cikk befejezése.

Címkék: , , , ,

Hallgatói visszajelzések egykor és most

29 okt

A minap megjelent egy eddig nem túl ismert Egyetemkutató Műhely (a Nézőpont Intézet részlege) közleménye, ami hosszas magasztalása az egyetemek alapítványosításának. Ezzel nincs gond, így is lehet gondolni, viszont felfigyelhettünk az egyik kiemelt érvükre: eszerint az is mutatja az átalakítás sikerét, hogy a megkérdezett egyetemisták “… majdnem négyötöde (78 százalék) újra ugyanazt az egyetemet választaná, ahol jelenleg tanul.”Ez valóban szép arány – mégha egy komolyabban vehető szakmai közleményben esetleg kitérhettek volna az olyan pszichológiai tényezőkre, mint a post-decisional dissonance reduction vagy a choice-supportive bias…

Annyi azonban árnyalja a képet, hogy jócskán az alapítványosodás előtt, egészen pontosna 2003-ban egy országosan reprezentatív egyetemi kutatásunkban (aminek eredménye meg is jelent a “Mit kínál a magyar felsőoktatás címmel” és lényegében az első országos, teljeskörű hazai egyetemi rnagsort tartalmazta) ugyanezt a kérdést feltettük. Nos, akkoriban többen, 79% ismételete volna meg a korábbi döntését, 2009-ben pedig a DPR kutatás hozott hasonló eredményt.

Tehát vagy akkora ereje volt az alapítványosításnak, hogy húsz évvel visszafele is hatott, vagy gyengébb a hallgatói visszaigazoltság, vagy egyszerűen semmi köze nincs a hallgatói vélemény alakulásához ennek a felsőoktatáspolitikai változásnak.

Az újsütetű republikánus egyetemellenesség nyomában

31 aug

Az elitegyetemekkel szembeni trumpista hadjáratnak is egyik motívuma az a fejlemény, hogy a fél évszázaddal ezelőtti helyzethez képest a kétezerhúszas évekre drámaian megváltozott a Kongresszus republikánus tagjainak oktatási háttere. Az ezt vizsgáló, minap közzétett tanulmány (Volden C, Wai J, Wiseman AE.: On the Decline of Elite-Educated Republicans in Congress. Perspectives on Politics.) szerint míg a hetvenes években nagyjából egyenlő arányban jöttek az Ivy League intézményeiből a szenátorok, mostanra a republikánusoknál alig találni ilyet. Sőt, aki ebbe a csoporotba tartozik, mint pédául Ted Cruz floridai szenátor, inkább szégyelli: “a Harvardra és a Princetonra jártam, szóval sokmindenért kell bocsánatot kérnem”.

A tanulmány szerint míg fél évszázaddal ezelőtt a republikánus képviselők 40%-a járt elitnek tekintett intézménykre, ma ez az arány 15%. A Szenátusban a csökkenés hasonló mértékű 55%-ról 35%-ra. Ezzel szemben a Kongresszusban az elit oktatásban részesült demokraták aránya viszonylag állandó maradt, ha nem is nőtt: a demokratikus szenátorok több mint 50%-a és a demokrata kongresszusi képviselők közel 40%-a járt elit oktatási intézményekbe.

Azt már korábban ez a blog is bemutatta, hogy mennyire polarizálódott a két párt támogatóinak véleménye az egyetemi világról (is) az iskolai végezettség szerint. Azóta megjelent Grossmann és Hopkins könyve a választói tömbök eszerinti elemzéséről (Polarized Degrees), ami kimutatta, hogy az ezredforduló óta óta a diplomával nem rendelkező fehér amerikaiak többsége a Republikánus Párthoz, a diplomás fehér amerikaiak pedig egyre inkább a Demokrata Párthoz kötődnek.

Többtényezős folyamatról beszélünk, amiben maguknak az elitegyetemeknek a magatartása is benne van. Hiszen oly mértékig váltak a progresszivista (woke stb.) ideológiák színtereivé, hogy a republikánus szülők egyre kevésbé küldik oda a gyerekeiket, ami persze továbbviszi a spirált.

Látva az amerikai egyetemi világ megrendült pozícióit, ennek a folyamatnak a káros hatása egyértelmű. Azonban ez már túlmegy a felsőoktatáson. A tanulmány szerzői úgy látják, hogy a poltikai eliten belüli végletes törés, kompromisszum- és együttműködési képtelenség is részben ide vezethető vissza. Hiszen hiányzik a közös iskolai kötődés, a közös nyelv, alapjaiban közös értékvilág. Ennek következményei pedig beláthatatlanok – vagy éppen nagyon is beláthatóak, sőt, manapság tapasztalhatóak.

https://www.cambridge.org/core/journals/perspectives-on-politics/article/on-the-decline-of-eliteeducated-republicans-in-congress/B50B628CA9CCC799A0D86D9496EA3F6F

Fulbright-üzenet

11 jún

Ezt hívják akadémiai ellenállásnak.

https://substack.com/inbox/post/165673358?r=17cemi

Az egyik legnagyobb prezstízsű nemzetközi tudományos és egyetemi ösztöndíjprogram bizottságának tagjai inkább lemondanak tagságukról, mintsem hogy támogassák azokat a példátlan intézkedéseket, amelyek a törvény szerint megengedhetetlenek, veszélyeztetik az Egyesült Államok nemzeti érdekeit és integritását, és aláássák a Fulbright program küldetését és megbízatását, amelyet a kongresszus közel 80 évvel ezelőtt hozott létre.

Számukra szolgálat folytatása azután, hogy a kormányzat következetesen figyelmen kívül hagyta a bizottság kérését, hogy kövessék a törvényt, azt kockáztatja, hogy legitimálják a törvénytelen intézkedéseket, melyek károsítják e nagy múltú program integritását és Amerika hitelességét külföldön. A Fulbright-program eróziója gyengíti Amerikát és nemzetbiztonsági érdekeinket. Az intézmények és a jogállamiság számítanak, és ez közel 250 éve megkülönböztetik országunkat.

A tanítás terhe, avagy a hiányzó felsőoktatás-pedagógia az USA-ban

11 jún

Úgy tűnik, nem csupán magyarországi jelenség, hogy az egyetemeken az oktatás legfeljebb másodlagos jelentőségű a kutatás mögött az oktatók (!) számára. Peter Copeland, a University of Houston (Texas, USA) földtudományi professzora írta meg saját tapasztalatait egy Nature-cikkben arról, hogy miként érzik leginkább tehernek az egyetemen a tanítást. Nem csoda, hiszen a figyelembe vétele az előbbrejutásban csekély a kutatáshoz vagy menedzsmenthez képest. Így a tanárok tisztában vannak azzal, hogy a legtöbb kinevezési értékelésnek kevés köze lesz ahhoz, ami az osztályteremben történik. A kutatási kiválóságot elvárják, de a tanításnál alacsonyabbra teszik a lécet, és a két tevékenység közötti kapcsolat gyakran gyenge – írja.

Az is ismerős lehet a magyar olvasónak, hogy pályázati menedzsmentről vagy kutatásmódszertanról sok kiegészítő képzést, támogatást kapnak, de felsőoktatás-pedagógiáról semmit. Ennek pedig így világos az üzenete: ennyit is ér az tanárság, mint olyan.

Copeland úgy látja, csak az segíthet, ha a tanítás és a kutatás szigorú értékelése után az előléptetések és fizetésemelések a két értékelés közül a rosszabb alapján történjenek. És azt is tudatosítani kellene, hogy hatékonyabb oktatás révén a hallgatók jobban tudnak bekapcsolódni a kutatásokba, így mindenki jól járna.

(Nature)

Az alapítványi egyetemi jogállások alkotmányosságáról

11 jún

Az Alkotmánybíróság mostani határozatának két pontja nyitja meg a valódi, politikai szlogeneken túllépő vitákat, akár adott esetekben bírósági eljárások sorát is (már ha az egyetemi szenátusok érdemben működnek):

1. A 23. pont alkotmányértelmezése kimondja, hogy “Az államot intézményvédelmi kötelezettség terheli, amely a felsőoktatási intézmények olyan szabályozásában ölt testet, amely a kutatási-tanítási autonómia külső befolyástól mentes érvényesülését biztosítja.” Ha tehát úgy látja egy érintett (leginkább egy szenátus, de lényegében bármely egyetemi polgár is felléphet az ügyben), hogy olyan SZMSZ-t stb. fogadott el a fenntartó kuratórium, ami sérti az autonómiát, akkor az államot perelheti intézményvédelmi kötelezettség érvényesítésérért. Ezt expliciten kimondja a 34. pont: “A felsőoktatási intézményi autonómia letéteményesét (szenátust) perindítási jog illeti meg arra az esetre, ha a fenntartói intézkedés a felsőoktatási intézmény Nftv.-ben biztosított önállóságát sérti”, a 36. pont pedig eléggé részletesen felsorolja a védendő jogköröket. Ezek kikényszerítése közvetlen intézményi vezetési feladat lesz, az egyetemi polgárok ezt most már közvetlenül számonkérhetik vezetőiktől, képviselőiktől. Hiszen “a szenátus hatásköre is hatáskörről-hatáskörre vizsgálandó” (41.pont)

2. A határozat több pontjában említi a legtömörebben az 1. pontban kifejtett procedurális elvet: “a felsőoktatási intézmény szenátusát – mint a felsőoktatási intézmény oktatási-kutatási autonómiájának letéteményesét – megillető véleményezési jog gyakorlására kellő időt biztosítani, továbbá lehetőséget kell biztosítania érdemi javaslattétel megfogalmazására, amelyet a fenntartónak nyomon követhető módon figyelembe kell vennie döntéshozatala során.” A “követhető módon” elvárás biztosan nem elégíti ki az autonómia szervezeti garanciáit, a véleményezési jog és egyetértési jog ekvivalensen elégségesnek kezelt megléte egyenkénti intézményi fellépésekhez vezet egy jól működő intézményi demokrácia esetében.


Mindez még akkor is túlságosan laza felfogás volna, ha az egyetemi autonómiát magától értetődően alkalmazó normarendszer működne és valamennyi egyetem esetében a kuratóriumok tagjainak döntő többségének kulturális-társadalmi háttere is erre determinálná gondolkodásukat. Nos, ez láthatóan nincs így, tehát az AB megengedő döntésével konfliktusok sorának ágyazott meg.


PS: Pokol Béla különvéleményének kiindulópontja teljesen jogos: az egyetemi autonómia valóban a tudományművelés autonómiájából vezethető le. Utána azonban két komoly hibát vét: egyfelől a tudományos meritumot az “idézettségre” szűkíti le, ez az ő tudományszociológiai munkásságnak idején (harminc éve) valóban uralkodó elv volt, ma már azonban a tudománymetria és tudományértékelés lényegesen kifinomultabb lett. Másfelől a humántudományis beltenyészetekről való eszmefuttatása részigazságai ellenére is a mai valóság nemismeretéről árulkodik.

Alapítványosodás – a történet elején

28 ápr

A rendszer működését ismerjük, az egy másik beszélgetés tárgya (ahogyan a mostani némely felszólamlók múltbéli, khm, magatartása, ebből következő hitelessége is…).

Itt most a politikai megmondások világát félretéve (úgy vélem, ez hasznos, a dolognak magának a látásához), csak felsőoktatási szempontból néhány megfontolás a mai törvényhozási lépésekhez (közcélú egyetemfenntartó alapítványok szabályozása). Ezek kiindulópontja az a belátás, amit blogunk többször és határozottan képviselt: az egyetemi működés, tudományos kutatás legcélszerűbb (és társadalmi missziójából adódóan is képviselendő) formája az autonómia, lett légyen bármilyen típusú a fenntartó.

  1. Az alapítványi fenntartási modell szétválasztja az érintett egyetemeknél az eddig összecsúszó fenntartói és szabályozói/felügyeleti szerepeket, ez célszerű.
  2. A finanszírozás tekintetében az érdemi vagyonjuttatás elmaradása és/vagy késlekedése prolongálja a különalkuknak kitett kiszolgáltatottságot.
  3. Az infrastruktúra egyetemi tulajdonba kerülése jó fejlemény (ezt a kétezres évek közepén az akkori kormányzat nem engedte.)
  4. A költségvetési gazdálkodástól való függetlenedés nagy lehetőség, ha jól csinálják.
  5. A közalkalmazotti státusok felszabadítása régi (és megfontolatlan) liberális követelés volt, meglátjuk, hogyan élnek vele most az egyetemek.
  6. Biztosan vissza kell majd állítani egy adott oktatói (vélhetően professzori) körben a határozatlan idejű, véglegesített státusok körét (“tenure”).
  7. A józan alapítványi kuratóriumok legalább az eddigi, de inkább bővebb autonómiát tesznek lehetővé, a tudomány és felsőoktatás alkotmányos autonómiájának szellemét érvényesítve (erre vannak jó példák most is, pl. Győr.)
  8. Ahol nem, ott komoly konfliktusok révén fogják megtanulni a kuratóriumok, hogy ezt meg kell tenniük. Ezt megelőzendő, a következő években (bárki is lesz kormányzati pozícióban) törvényi szinten kell meghatározni az egyetemi autonómia garanciáit a fenntartóval szemben.
  9. Szabályozási feladat a kuratóriumi tagok személyes felelősségét/érdekeltségét intézményes mechanizmusokkal meghatározni az egyetemek célszerű és színvonalas működésében.
  10. Azért is elengedhetetlen lesz az egyetemek és kuratóriumok viszonyának bölcsebb rendezése, mert az egyik legfőbb motívum, az óriási finanszírozási többlet mértéke akár bizonytalanná is válhat (Helyreállítási és Rezilienciaépítési Eszköz hitel-komponensének ügye).

Összefoglalva: lesz bőven teendő, amin az egyetemi polgárságnak komolyan el kell dolgoznia, amikor a politikai indulatok elülnek.

/Emellett és ezzel együtt vagy éppen ettől függetlenül fennáll két kérdés, miközben felsőoktatási relevanciájuk is közvetlen, túllép a szakmapolitikai egyensúlyozáson:

A. Az egyetemek tulajdonlása átalakításának rapid mivolta és annak irritáló elemei a felsőoktatás társadalmi pozícióit is jelzik.

B. Egyes ágazatok esetében (pl. agrárképzés, pedagógusképzés) a fenntartói megoldások olyan társadalmi/gazdasági konfliktusokat vetítenek előre, amelyek az érintett intézményekre is visszahathatnak./

https://hu.euronews.com/2021/04/27/megszavazta-a-parlament-11-egyetem-kerult-alapitvanyi-fenntartasba

Tudományos publikációs ökoszisztéma és a rasszizmus

17 jún

A faji kérdés kiéleződése az amerikai közbeszédben és az utcán nem csupán más országok közéletére terjedt át, hanem a tudományban is megszólalásra késztette a vezető publikációs fórumokat (ahogyan hasonló történt a #metoo világkampány idején is). A minap például a Science főszerkesztője jelentett meg vezércikket a lapjában a tudományos élet rasszizmusáról.

→ olvasásának folytatása
← Older Entries