Hiába a megint nagyobb esély, a korábbi sikerek, a tizenhatátadásos csúcsdöntés, Brady nem érte el a negyedik Aranygyűrűt. Emiatt a Patriots–szurkolók (köztük szerzőnk) bosszankodnak, csakúgy, mint négy éve, de Ann Arborban vélhetően nem annyira mérgesek, hiszen két korábbi rozsomák (Wolverine) a Giantsban a győztesek közé tartozhat: Mario Mannigham és Meskó Zoltán. Márpedig az amerikai egyetemek egyik legfontosabb identitásképző eleme az egyetemi sport – Derek Bok szerint túlságosan is eluralva a marketing-kommunikációt időnként. (Az Ivy League is sportszerveződés volt eredetileg.) A University of Michigan focicsapata is kellő figyelmet kap, pedig itt nyilvánvalóan nem a tudományos vagy oktatási kiválóság pótlásáról van szó, hiszen az egyetem az amerikai felsőoktatás elitjéhez tartozik.
Ebből a szempontból (és a sportfinanszírozási törvénynek köszönhető, igencsak kedvező alkalomra tekintettel) időszerű feltenni e kérdést: a BEAC képes lehet-e betölteni hivatását a hallgatók sportolásra orientálása és az Egyetem pozicionálása terén?
Egyetemi Polgár 
A kérdésre a válasz:igen. Kicsit pontosabban, ha meg akar felelni az “alapító atyák” (az államférfiúi és tudósi szerepköreiben egyaránt elismert első elnök, Eötvös Loránd, és a korszellemet e tárgykörben világosan felismerő akkori egyetemi Szenátus) várakozásainak, akkor kénytelen. Ha élteben akar maradni és egyben – a szó legjobb értelmében – minőségi, azaz hatásos és hatékony munkát akar végezni az egyetemi sport terén (beleértve az egészségmegőrzést és jellemformálást egyaránt szolgáló szabadidősportot, valamint a példaadást és motivációt nyújtó versenysportot), akkor is igen. Viszont ahhoz, hogy egy 114 éves hagyományokkal büszkélkedő, és napjainkban hallgatói létszámát megduplázó egyetemi klub (BEAC) identitásképző legyen, ahhoz nyilvánvalóan szükség van a 367 éves egyetem (ELTE) együttműködésére és támogatására is. Egyedül nem megy.
HAjrá ELTE! HAjrá BEAC!