Igazán nem panaszkodhat a felsőoktatás arra, hogy mellékes tényező volna a honi közéletben. Csak ennek a hétnek a termése: a kormánypárt frakcióvezetője bejelentette korrekciós szándékát, a miniszterelnök körvonalazta finanszírozási alapállását, a jobboldal egyik vezető ideológusa Németországot történelmi ívben helyretevő esszéjének meghatározó motívuma a német (felső)oktatás elemzése.
Ahhoz képest, hogy jelen sorok írója másfél évtizednyi busongást és egy kandidátusi értekezést szentelt a felsőoktatási nyilvánosság és média-jelenlét csökevényes voltának, ez maga az aranykor: fontossá vált az egyetem ügye a közbeszédben, látványosan meghaladtuk az évi kétszeri (felvételi+diáktüntetés) híradások kvótáját! Magától értetődően zajlana ilyenkor a magyar egyetemi elitben és értelmiségi közvéleményben az az izzó vita, ami a nemzetközi trendek érdemi ismeretében, a tudás társadalmi pozíciójáról vallott (világ)nézetek végiggondolásával és a hazai egyetemi viszonyok átlátásával kínálna kritikát, alernatíva-ágakat, lelkesítő eszméket az egyetem ügyében.
Nos, ennek nyoma sincs.
A felsőoktatás hivatalos testületei megjelentetnek időnként állásfoglalásokat, szükségképpen részkérdésekre fókuszált és kompromisszumos szövegekkel, a hallgatók akcióznak (de ezek kifejezőereje is a már sokszor hatékonytalannak bizonyult formális kerekasztalbeszélgetésbe fullad), a politikusok és politikai publicisták a szellemtelen közhelyeiket váltogatják. Hiába keressük kiváló professzoraink, a nemzetközi akadémiai élet friss élményeitől feltüzelt fiatal oktatóink, fésületlen radikalizmusukkal új egyetemi világot hirdető diákvezérek intellektuális sodrást keltő megnyilvánulásait. Se pro, se kontra. Egyszerűen csak „se”. Marad néhány (amúgy kitűnő és fontos) hetilap-elemzés.
Pedig Jürges Habermas egy fél évszázadot uraló filozófusi karriert indított el a hatvanas évek diákmozgalmainak teoretizálásával, Lyotard a posztmodern teoretikus megalapozását a Quebec Állami Egyetem szenátusi ülése számára készült tanulmányban végezte el, Allan Bloom (személyes kedvencem) az amerikai intellektuális konzervatív fordulatot tetőzte be az akadémiai baloldal eszméinek (eszmenélküliségének) kritikájával.
Vajon mikor rendez a Professzorok Batthyány Köre konferenciát, amely a kormányzati oktatáspolitika apológiáját a konzervatív tudományeszmény és a szigorúan meritokrata társadalomszervezet végiggondolásával alapozza meg? Vajon mikor gyűlnek össze az ELTE Bölcsészkarának és Társadalomtudományi Karának baloldali-liberális oktatói-doktoranduszai, hogy a a társadalmi mobilitás és nemzetközi versenyképesség szemszögéből vizsgálják a felsőoktatást? (Ezt éppen tették részben, lásd Róna Tas Ákos előadása a TáTKon.) Vajon mikor ad ki szakelemzéseket a Vállalkozók Országos Szövetsége, amelyben megpróbálja pontosan meghatározni, hogy milyen szakember-utánpótlásra van szüksége a beszállítói Magyarországhoz? Vajon mikor olvashatjuk az új egyetemi eszmék jegyében lobogtatott hallgatói kiáltványokat?
És vajon mikor teszik a dolgukat a felsőoktatást kutató szakemberek azzal, hogy túllépve a szakértői háttéranyagok és pályázati/megbízási teljesítések belterjes, óvatoskodó műfaján, paradigmatikus nekibuzdulású írásokat tesznek közzé? (khm, önreklám: a tanszabadság, autonómia és nemzeti hagyomány jegyében megszületett a Konzervatív Egyetemi Kiáltvány, és már csak befejezését várja “Az egyetem értelme” könyvem.)
Ha mindezek nem történnek meg, akkor lesz igazi baj: nem pusztán annyi történik ugyanis, hogy a politkai esetlenségek és esetlegességek rossz megoldásokat kényszerítenek rá a felsőoktatásra, hanem intellektuálisan is könnyűnek találtatunk a hatalmi logikájú politikával szemben. Akkor meg is érdemeljük, ami történik velünk, a forráskivonást, a nemzeti-társadalmi küldetésünk leértékelődését, a kiszolgáltatottságunk növekedését.
Miközben a végiggondolt, leírt és kimondott szavak hiányát semmilyen finanszírozási vagy szervezeti anomália nem menti. Ez az egyetlen terület, ahol összemérhető az erőnk a politika és pénz hatalmaival. Ha van intellektuális teljesítményünk és morális integritásunk.
Egyetemi Polgár 
2 hozzászólás a “Intellektuális vereségünk felé félúton”