A magyar egyetem, mint marketing-probléma

A kiválóság és teljesítmény ritka kimagasló példájaként járta be a sajtót a szegedi radnótisok fantasztikus érettségi eredménye. A híradásokban a legnagyobb figyelem mégsem a minden tiszteletet megérdemlő pedagógusi munkára (Schultz János tanár úr) vagy a nagyon is kompetitívnek (csúnyábban: versenyistállónak) tűnő pedagógiai módszerekre és az azokat kiegyensúlyozó közösségi életre irányult, hanem az ott érettségizők igen nagy arányú külföldi továbbtanulási választására.

Fotó: Délmagyar/Frank Yvette

Ezt persze a hazai felsőoktatást lesajnáló  utalások kísérték – pedig itt kivételesen nem a magyar egyetemek színvonala a kérdés. A diákok által sikerrel megcélzott intézmények valóban a világ legjobb képzőhelyei között vannak (Cambridge , Oxford vagy a Trinity College), de éppen a fiatalok szakterületein, az alapképzési szinten a magyar egyetemek nagyon is versenyképesek. Az ELTE matematikusai, az SZTE fizikusai, a DE molekuláris biológusai, az MTA több intézetének felsőoktatásban is tanító professzorai semmivel sem kínálnak kevésbé erős szakmaiságot, naprakészséget, inspiráló oktatást, kapcsoletrendszert vagy elismertséget a szakmai pályán, mint akár a világhírű college-ok. Még a (csak viszonylagos pontosságú) szakterületi rankingek is mutatják, de az itthon működő magyar kutatók  ERC Grant-jeinek számai is jelzik a hazai kutatási-oktatói kiválóság világszínvonalát ezeken a szakirányokon (ahol az eszköz-ellátottság sem marad el látványosan.)

Milyen felsőoktatás okai lehetnek akkor az ilyen a mérvű külföldre indulásnak? Bizonyos, hogy valamifajta szakmai sterilség önkorlátozásával sem lehet mindezt az általános társadalmi közhangulattól függetleníteni, de érdemes ennek is az egyetemi világra vonatkoztatottságát vizsgálni. Az “innen menni kell” érzülete a középosztály jellegzetes magatartása lett, amit a mobil és életstílusában kozmopolita fiatal középrétegekről szóló felmérések/tapasztalatok sora is mutat. Saját felsőoktatás-percepciós kutatásunk eredményei szerint 2013-ban az online válaszoló (nem reprezentatív, de sokféle, azonosítható iskolából kitöltő) ezerháromszáz középiskolás nyolcada biztosan, fele valószínűleg készült külföldre tanulni, s ez az arány a jobb eredményűek és magasabb társadalmi státuszú családokból jövők között még nagyobb volt.

A felsőoktatás itthoni általános megítélése a nemzetközi mezőnyben elhelyezve egyébként néhány évvel ezelőtt még jó volt: a kérdezettek több, mint fele az átlagosnál jobbnak tartja a magyar egyetemeket, a felső-középosztályra pedig még pozitívabb kép jellemző: az anyagi gondok nélkül élők háromnegyede, a diplomások kétharmada, a vezető beosztásúak bő 60%-a gondolja ezt így. A legjobbak közé a még ott tanulók és a vezető beosztásúak sorolják, de náluk a legnagyobb azok aránya, akik az átlagosnál nemzetközi színvonalnál rosszabbnak vagy sokkal rosszabbnak vélik (bár itt igen alacsony az elemszám).

TudásTárs kutatás, 2013.

Ellentmondásosabb a helyzet a  nemzetközi reputációval. A globális egyetemi rankingek ezen mérőszámai alapján a publikációs vagy nemzetközi hallgató/oktató-vonzó képességüket ugyan meghaladja a vezető egyetemeink külföldi elismertsége, azonban reputációs szintjük a világ rangsorokban számontartott felsőoktatási piacának az alsó harmadában található. De legyünk méltányosak és realisták: ezt a mezőnyt az a 700-800 intézmény teszi, amely amúgy a világ felsőoktatásának legjobbnak tekintett 4-5%-a, vagyis ezen az eliten belül tartják az alsó harmadba tartozónak a magyar egyetemeket.

Ilyen társadalmi percepciós háttérrel értelmezve az elit-diákok választásait, formálódni látszik magyar felsőoktatás reális nemzeti önképe. Az a globalizálódott világ természetessé vált sajátossága, hogy a kimagaslóan legjobbak többségét Magyarország sem tudhatja megtartani a azokon a területeken, ahol valóban nemzetközi a versenytér. Azonban abban már volna a felsőoktatásnak (is) teendője, hogy a meglévő valós értékeinket és esélyt kínáló képességeinket hatékonyabban jelenítsük meg.

Ami ehhez a marketingelhető adottságokat illeti, az csak részben pénzkérdés: forrásigényes a a nemzetközibb és multikulturálisabb egyetemi környezet, mert több külföldi diákot és oktatót igényel, pezsgőbb konferencia-életet, folyóiratokat stb. A rugalmas és nyitott egyetem-menedzselés, a befogadó környezet, az értelmes és célirányos vitákban formálódó közösségek, a szabad akadémiai életet sugalló társadalmi környezet viszont nem kerül pénzbe – de úgy tűnik, éppen ezt a legnehezebb kínálni azoknak a fiataloknak, akik az alapképzésükre a szakmai feltételek alapján nyugodtan itthon maradhatnának. És így nagyobb eséllyel térnének majd valamikor haza.