Az OktpolCafé blogot jegyző Setényi János és Radó Péter, akik a hazai oktatáskutatás meghatározó szakemberei, korábbi tételükkel, miszerint “megszűnt Magyarországon a tények tiszteletén alapuló oktatáspolitika-alkotási gyakorlat“, lényeglátóan írták le azt a paradigma-váltást, ami az egyik legfontosabb jellemzője az elmúlt másfél évnek. Ennek jegyében meghökkentő, hogy a blog legújabb bejegyzésével (Radó Péter) hasonló hibát látszik elkövetni a felsőoktatás vonatkozásában. 
A kormányzati szabadságharc vadhajtásait elemző kontextus, a Magyarországi Európa Társaság rendezvénye indokolja, hogy az oktatás területén is az uniós trendektől való elfordulást igyekszik számba venni az írás. Érvelésének legfontosabb feladata, hogy kimutassa: hiába maradt nemzeti hatáskörben az oktatáspolitika, léteznek olyan normák, trendek, akciók, amelyekből összeáll egy EU-szintű oktatáspolitika, s ez már joggal számonkérhető Brüsszelben és itthon egyaránt. “…az oktatási biztos tehát teljes joggal tesz fel kérdéseket a magyar kormányzatnak, ha azt látja, hogy az ország által vállalt célok nem teljesülnek.” Nos, feltette. válaszokat kapott és ennyiben is maradt a dolog, mert nem talált fogást.
Informatív és a mindenkori oktatáspolitikusok számára megkerülhetetlen szempontrendszert rögzít az OctpolCafé az integrációs folyamatoknak, szakmai tudásbázisnak és a foglalkoztatás- illetve szociális politikákba ágyazódásnak a leírásával. Ezek formális kereteiből azonban a hazai felsőoktatáspolitika nem lép ki, a célokat változatlanul érvényesnek tekinti, az együttműködéseket fenntartja. Azon lehet vitatkozni, hogy a választott eszközök kizárólag ezen célkitűzések eléréséhez viszonyítva megfelelőek-e (miszerintünk sem), de ez alapvetően szakmapolitikai belvita. Azon pedig különösen érdemes vitatkozni, hogy átfogóbb nézőpontból, vagyis a európai uniós logika mellett a hazai társadalmi-gazdasági-kulturális feladatokat is figyelembe véve jó utat választ-e a kormány (miszerintünk egyáltalán nem), de ebben végképp nem áll meg az uniós kötelezettségekre történő hivatkozás.
Amennyiben a hallgatói szerződésben a munkaerő szabad mozgását korlátozó elemet találna a foglalkoztatási biztos, az szakmailag igen könnyen megoldható volna. Korábban ezt így fogalmaztuk meg ehelyütt: “csak ki kell jönni a tandíj-hamisságból és kimondani: Magyarországon általános tandíjrendszer van (ahogyan jónéhány uniós tagországban), az állam ezen belül finanszíroz néhány képzést, amiért cserébe elvárásai vannak (természetesen majd kínálnia is kell állást/ilyesmit, tehát kijátszható lesz könnyedén a rendszer.) A megoldás ettől még nem szép, nem is okos, nem is helyes, nem is jó – de nem is EU-szabályokat sértő.”
Vagyis, az EU-elleni szabadságharc árnyoldalaival szembesíteni (szakma)politikai vélemények, ízlések, elköteleződések, érvelések alapján lehet a kormányt, de tényekkel nem megalapozott azt állítani, hogy tételesen vagy akár szellemiségében EU-jogsértő volna a kormányzati felsőoktatás-politika. Ez könnyen cáfolható, csupán konkrétumokat kellene felsorolni a poszt ezen részéhez “A Hallgatói Hálózat, a Hálózat a Tanszabadságért és az Oktatói Hálózat által az Unió Oktatási Biztosának írt levele például tételesen felsorolja azokat a közösségi és egyéb nemzetközi szerződéseket, melyeket a magyar szabályozás megsért. (Ebben benne van az Alapjogi Charta, a Lisszaboni Szerződés és az egyenlő bánásmód elvének alkalmazásáról szóló irányelvek is.)” Hangsúlyozom, konkrét szöveghelyek konkrét megsértése lenne az érv, nem pedig az, hogy “szerintünk ez nem alkalmas eszköz”, “a következmények a trendekkel ellentétesek” stb.
Amiért mindezt fontosnak tartjuk: nehogy a magyar felsőoktatáspolitika bármely komolyan vehető szereplője azt az általánosan elhibázott stratégiát válassza, amely az itthoni küzdelmek megkívánta szakmai munkát, gerinces s egyben mértékkövető fellépést, kivívandó hitelességet, meggyőző erőt megspórolhatónak tartja azzal, hogy külső autoritásra hagyatkozik.
A mi csalánunk, a mi kertünkben kell gyomlálnunk.
Egyetemi Polgár 
Kedves György, nagyon hálás vagyok minden kritikai reflexióért, részben mert inspiráló, részben mert ez az OktpolCafé blog ezért van, részben pedig mert az autonóm kritikai reflexió mintha kihalófélben lenne Magyarországon. Nem tudok minden reagálni, csak arra válaszolok, amiben másképpen látjuk a dolgokat, s ami az írásodban szerintem félreértésen alapszik.
1. Nem hiszem, hogy a kormányzati válaszok után a dolog „annyiban marad”, mert a Bizottság felhatalmazás hiányában „nem talál fogást”. Az EU egy lassan gördülő szervezet, de nem buta szervezet: mint írtam, nemsokára elkezdődik a következő uniós költségvetési időszakról szóló forrásalku, amely bőséges teret kínál majd a kormányzat oktatáspolitikájával szembeni „szoft aggodalmak” informális érvényesítésére. Egy-két év az Unió eszköztárában szinte csak egy pillanat.
2. Abban, amit írsz, van egy félreértés, ami nyilvánvalóan az én hibám: nem tettem világossá, hogy az Unió politikáitól való drasztikus elfordulás nem egyenlő mértékben érinti a felsőoktatást és a közoktatást. Te kizárólag a felsőoktatási leágazásokra reflektálsz, s valóban, az elfordulás elsősorban a közoktatást és a szakképzést érinti. Azonban: ha csekélyebb mértékben is, az általam felsorolt négy probléma mindegyike érinti a felsőoktatást is: az elvek és az alapvető célok tekintetében teljesen, a rendszerszabályozás tekintetében részlegesen (lásd: autonóm akkreditációs mechanizmus éppen bekövetkező államosítása, pedagógusképzés, stb.), a konkrét célok tekintetében erősen (az egyetlen felsőoktatásra vonatkozó benchmarkot akár el is felejthetjük) a közös politikaalkotásban való részvétel minőségét pedig a felsőoktatással kapcsolatban még csakugyan nem látjuk pontosan.
3. Az általános tandíj kötelezettség kimondása (amivel én személy szerint egyetértenék, de nem fog megtörténni) megoldás lenne sok mindenre, de a „röghözkötő” szerződésektől független ügy. Ez utóbbi nem tud nem ellentétes lenni a közösségi joggal és az Unió lényegével.
4. Abban igazad van, hogy a közösségi jog megsértését konkrét szövegek és tények összevetésével kell dokumentálni, ezt már többen elvégezték és most is dolgoznak rajta. Ez a blogbejegyzés azonban tágabb összefüggésekről szól, ha úgy tetszik: az általad is űzött műfaj mindenképpen egy kicsit „csalánverés”. Egy jogi kereset vagy egy szakmapolitikai elemzés módszertani szabályait nem érdemes egy blogon számon kérni. Ahogy tisztjeim mondták a hadseregben: a dolog az ami….
Radó Péter
Kedves Péter,
számomra a leglényegesebb következtetés az elmúlt hetekből az, hogy a magyar felsőoktatási elit nem spórolhatja meg a hazai érdek- és érték-érvényesítést. Nekünk itthon kell jó érvekkel, kellően mély és kidolgozott szakmai anyagokkal, hatékony és hiteles nyilvánosság-munkával, leginkább pedig innovatív szakmai munkával meggyőzni a közvéleményt. A másik oldalon pedig nem a jelenlegi felsőoktatási vagy akár kormányzati felelősök állnak, ők túl gyengék lettek volna a felsőoktatás szorongatásához. Félművelt médiamunkások által is gerjesztett, befolyásos üzleti körökben támogatott felsőoktatás-ellenes (persze, általában is anti-intellektuális) közhangulat uralkodik, ez sokkal keményebb ellenfél, mint bármely kormányzati bornírtság. És ezzel szemben végképp nem érdemes Brüsszelhez rohangálni.
Vita-válaszaim és egy általános, egyetértő megjegyzés:
ad 4: Továbbra is tartom, hogy a közösségi jog megsértését a felsőoktatási törvény és kormányzati intézkedések kapcsán érdemben nem lehet kimutatni, ilyen anyagot mindeddig én nem láttam
ad 3: Kivétel lehet (talán) a hallgatói szerződés, amit azonban több formában EU-konformmá lehet tenni, erre szerintem alkalmas az általános tandíjrendszer kimondása. Ebben az esetben ugyanis az állam öszöndíjakat létesíthet, amelyeknek a feltételrendszerét EU-konform módon alakíthatja úgy, hogy az egyik feltétele egy-egy adott szakterületen a hazai intézményrendszerhez/piachoz/lakhelyhez kapcsolódó munkavégfzés – amennyiben az állam ill. a piaci partnerek csatlakozó köre biztosít ehhez feltételeket. Néhány esetben egyszerűbb (pl. pedagógusképzéls, orvosképzés), máshol bonyolult lenne a rendszer, de jogilag nem támadható.
ad 2: A közoktatási vonatkozásokban bizonyára igazad van, ahhoz nem értek. Az autonómia stb. ügy azonban biztosan nem sért uniós jogot, lásd ehhez https://egyetemipolgar.net/2012/02/20/egyetemi-autonomia-vedheto/
ad 1 és általánosan UPGRADE:
Igazad van, egyoldalú megközelítés volt a bejegyzésemben a jelenleg érvényes konkrét jogi szempontok firtatása. A magyar kormány uniós tagként való, khm, működése láthatóan meglepte az uniós kötődésű és/vagy elköteleződésű politikaformálókat. A ritmus ráadásul nem a kormányzati stratégiának kedvez. Más időkben akár még be is jöhetett volna a kalap bedobása a kocsmaajtón, de a káoszból az EU végülis az erősebb integráció irányában látszik elmozdulni. Ebben a helyzetben valószínűbb, hogy az EU a jelenlegi, elégtelennek bizonyult uniós védekező mechanizmusok erősítésével válaszol. Például úgy, hogy – a konkrét szabályozási ügyek szöveg-kötöttségén túllépve – policy-szinten is konkrétan kér számon általános közösségi szellemet, értékrendet, stratégiákat, akár közvetett nyomásgyakorlással (ezekre utalsz Te is a forrásalku stb. említésével). Mindez azonban már messze nagyob léptékű változás, mint a magyar ügy (aminek ez persze használna). Őszintén szólva én személyesen aggodalommal nézem, hogy az ehhez szükséges általános (felsőoktatási) értékrend alakításban milyen intellektuális-szakmai színvonalú háttér sejlik fel a brüsszeli apparátusokban és szakértői köreikben.
Üdv:
fgy