Kemény munka, az biztos – többféle szempontból is ez derült ki a szaúdi, román vagy éppen kínai példák alapján. Szaúd-Arábia vezető egyeteme, a King Abdulaziz University vezetőinek előadása kiemelten fontos lépésnek tekinti ezen az úton a nemzetközi tanácsadó testület létrehozását és működtetését. A nálunknál összehasoníthatatlanul nagyobb erőforrásokkal, kiterjedettebb nemzetközi kapcsolatokkal, monumentális hallgatói létszámmal bíró egyetem nem restelli segítségül hívni a nemzetközi tekintélyek tanácsát, észrevételeit. Még szerencse, hogy a magyar egyetemek ennél sokkal öntudatosabbak, mit nekünk a messziről jött emberek össze-vissza beszéde?! (Pedig a jobb MTA kutatóintézetek is működtetnek ilyen testületeket.)
A stratégiai tervezést viszont már jobban ismerjük. Ha jól számolom, az elmúlt 15 évben legalább négyszer kellett központi utasításra ilyesmit készíteni a magyar egyetemeknek (Világbankos IDP, integrációs stratégia, fenntartói megállapodás, IFT). Ahhoz képest, hogy az USA-beli RAND Corporation (a világ egyik legfontosabb think-thankje) vezető közgazdásza, Charles A. Goldman szerint ötéves periódusra érdemes ilyet alkotni, mi ezt túl is teljesítettük (kiképző őrmester a nyolcvanas évekből: „ma még csak a világ egyhatodán van szocializmus, de annyira győzedelmesek vagyunk, hogy rövidesen az egytizedén is az lesz!”). Goldman szerint a világszínvonalú egyetem formálását célzó stratégia-alkotásban elengedhetetlen a top-down módszer, de úgy kell a rendszert felépíteni, hogy a kutatók, tanárok kezdeményezései beépüljenek a folyamatba. A kérdésre, hogy mennyire drága egy ilyen stratégiát szakértők bevonásával kialakítani, elmondta, hogy nem a megalkotás kerül sorba, hanem a folyamatos menedzselés, mert azt bizony öt éven kell csinálni (és megfizetni).
A Bukaresti Egyetem rektorának, Mircea Dumitrunak az igen okos, lényeglátó előadása (filozófus, logika szakterülettel…) ismerős helyzeteket és irigyelnivaló koncepciózusságot mutatott be. Világosan felvázolta a korlátait egy kelet-európai egyetem mozgásterének és egyben kényszerének a világszínvonal megközelítésében. Intézménye a különféle rangsorok szerint nemzeti szinten is csak a második, de hosszú útnak nekiindulva próbálnak tenni az előrelépés érdekében. A rektor mellett rangsor-munkacsoport működik, figyelik a nemzetközi fejleményeket, beépítik a belső ösztönzőket a publikálásra. A feltett kérdések alapján hasonlóan tesz a Belgrádi Egyetem is, utóbbinak meg is látszik a rangsorokban való előrelépésén.
A nagy kérdés persze mindezekben a törekvésekben, hogy mennyire a valós helyzetre keresik a választ az intézmények. Weiping Yue, a Thomson Reuters Kína-szakérője amellett érvelt, hogy az adatbázisaik felhasználásával reális képet kaphatnak az intézmények a tudományos teljesítményükről. A publikációk száma, különféle szempontokból mért idézettségük/hatásuk (a H-index, átlagok, stb.) az interdiszciplinaritás és a diszciplináris hangsúlyok képezik azt a bázist, ami alapján elemezhető a tudományos teljesítmény. Mármint a reáltudományoké, tehetjük hozzá, hiszen a bölcsészeti kutatások így nyilván nem mérhetőek. Ha ez az apró zavaró része nem volna a felsőoktatásnak, a magyar tudományos teljesítmény is könnyebben volna mérhető, egyszerűen csak le kellene kérnünk a Web of Science és/vagy a Scopus adatait. (Ezt persze megtehetnénk így is…) Aztán majd a kollégák előbb-utóbb feltöltik az MTMT-t, és legalább itthon látható válik a publikációs produkció. Addig meg elmondogatjuk magunkról, hogy mennyire nagyszerűek is vagyunk.
Egyetemi Polgár 
Vélemény, hozzászólás?