A meritokrácia védelmében

3 Apr

A lentebbi, hosszabb poszt üzenete: ha az elmúlt napok felfokozott hangulatától fűtőtten akár a politikusok, akár a sajtómunkások rávetik magukat az egyetemekre, tudományos műhelyekre újabb plágiumokat, teljesítmény-deficiteket firtatni, akkor komoly károkat okoznak nekik és a társadalomnak is. Mindenki számára egyaránt fontos tekintély gyengülhet, szerény eredményeket hozva az aktivistáknak.  Különösen a polgári konzervatív értékrend jegyében célszerűbb a látszólagos politikai haszon avagy a “rendcsinálás” illúziója ellenében megőrizni az akadémiai világ autonóm értékrendjébe vetett bizalmat. Ez ugyanis minden visszásságával, gyengeségével együtt is alkalmasabb eszköz a hagyomány, a minőség védelmére, mint bármilyen külső beavatkozás. Márpedig a hagyomány és a minőség van annyira fontos, mint a demokratikus felhatalmazás; még pontosabban: a demokratikus felhatalmazást a hagyomány és a minőség tisztelete teszi érvényessé. Ezért kell megvédenünk a meritokráciát! De csakis a valódi meritokráciát: vagyis az egyetemi-tudományos világ köteles a teljesítményt kérlelhetetlenül számon kérni az egyetemi hallgatóktól az akadémiai tagokig mindenkitől.

Tehát a közjót szolgáló akadémiai meritum jegyében kellene gentleman’s agreementet kötnie a politikának, a minőségi sajtónak (beleértve a blogvilág prominenseit) és a tudománynak-egyetemnek. Senkinek nem jó, ha a magyar McCarthy szenátorként tűnik majd el a süllyesztőben, senkinek nem jó, ha az akadémiai korrupció bázisaként elkerülik a hallgatók, senkinek nem jó, ha bulvárújságíróként veti meg a tudományos közvélemény.  Bizalom, együttműködés – ilyen egyszerű ez.

 

 

 

Az előjelekből is sejthető volt, hogy mi következik, de immár világos az irány:

“Érdemes lenne megnézni, hány éve folyik és mennyire kiterjedt iparág a magyar felsőoktatásban a copy-paste alapú tudományos fokozatszerzés.”

“A tudomány elzárt világában élőknek” azt üzente: senki nem gondolhatja, hogy Schmitt ne lenne képes a sportról dolgozatot írni. Azt kérte a magyar tudománytól: nézzen szembe a saját múltjával. A rendszerváltás nagy elhallgatásai közé tartozik, hogy senkinek nem volt bátorsága felülvizsgálni az 1990 előtt szerzett tudományos címeket.”

“Mostantól legyen időnk szakdolgozatokat, kisdoktorikat olvasgatni. Nehogy véletlenül az legyen a közvélekedés, hogy itt Schmitt Pálon kívül mindenki elmélyült tudós. Bizony, olvassunk már el a közeljövőben néhány szakdogát meg kisdoktorit a hikálok példányaiból. Különös tekintettel a „foximaxis” doktorikra. Meg akármilyenekre. Lássuk a sok zsenit, aki most hörög és fröcsög!”

“Tulassay Tivadar rektor lemondásáról azt mondta: senki nem gyakorolt rá politikai nyomást, egyszerűen nem lehetett negyedszer is rektor, három hónap múlva egyébként is lejár a mandátuma.”

Szándékosan nem jelöltem meg az idézetek forrásait. Van köztük politikus, jobb- és baloldali publicista, megmondóember stb. A közös motívum mindebben a demokratikus vágy a tudomány, az egyetem feletti kritikára vagy éppen hatalomra. Persze, érthető, ha a demokratikus rend kedvezményezettjei és működtetői, a választott politikusok és az olvasottság/nézettség által legitimált sajtómunkások/bloggerek számára bosszantó az akadémiai világ (viszonylagos) intaktsága, sajátos értékelési rendszere, a tömegdemokrácia mostani ritmusától eltérő idődimenziója. Bizonyára időnként ebben megjelenik az irigység, a kompenzáló agresszivitás (lásd ehhez Dr. K.H.G. esetét Örkénynél), néhol a mindközönséges tahóság. Azonban ezektől is ugyanaz óv meg, ami a probléma lényegi okánál keresendő motívum: a meritokrácia. A kulturáltság, a műveltség, az intellektualitás, a szellemi teljesítményen alapuló tekintély érvénye, akár szemben a demokratikus rutinokkal is.

A magyar tudományosság közelmúltja mutatja, hogy nagyon is konkrét ügyekben nyilvánul meg mindez. Kosáry professzor azzal vállalta el 1990-ben az MTA elnöki posztját, hogy Antall miniszter szavát adta: nem lesz tisztogatás az Akadémián. Mondhatni persze, hogy ezzel jónéhány szakmailag avagy morálisan érdemtelen ember úszta meg a megméretést. Igen. De Kosáry nem csupán személyes ízlése, illetve politikai tapasztalata (lásd 48-49 és 56) okán, hanem a tudomány és társadalom bölcs ismeretében választotta ezt az utat. Pontosan tudta, hogy ha a tudományos értékrendtől távol álló aktivisták vagy a nekik megfelelni akaró tudományon belüli ágensek kapnak mozgásteret a tudósok és tudományos teljesítmények feletti döntésekben, akkor az nagy valószínűséggel sokkal több érték elvesztéséhez vezet, mint amennyi haszna volna.

És nem csak a tudományban, hanem a társadalomban is! Első pillantásra persze a nyitottság és a kritika szabadsága érvényesül, ha a laikus politika és sajtó firtatja a tudományos teljesítményt. (Komoly tudományfilozófiai iskolák kínálnak ehhez elméleti megalapozást is.) De mi is a következő lépés? Léteznek-e olyan mércék, amelyeket fel tud használni egy laikus az ilyen méricskélésekben?

Az idézettségi adatok körül szűnni nem akaró vita zajlik, értékelésüket csakis kontextusukban (a tudományművelés kontextusában) fogadják el. Az egyetemi rangsorok semmi érdemit nem mondanak arról, miként teljesíti egy egyetem a társadalmi küldetését. A szabadalmak száma közvetlenül függ a gazdasági környezet erejétől. És a plágium?

Nos, nyilván maga a plágium egyértelmű helyzet: aki a tudományos hivatkozás szabályai nélkül vesz át szövegeket, az megsérti az alapvető szakmai normákat. Sziszifuszi kűzdelmet folytat ezügyben a tudományos világ: “Cave lectorem!” – javasolja kiírni Peter Sloterdijk az egyetemek kapujára a figyelmezető feliratot, jelezve, hogy ez az utolsó védvonal. Azonban a teljesen egyértelmű eseteket leszámítva komoly egyeztetéseket igényel a szövegátvétel értékelése, ami szakmunka. Ha ebbe amatőrök (pl. újságírók, politikai szakértők) kezdenek bele, főképp kampányszerűen, az könnyen belátható, hogy káoszhoz vezet. Az akadémiai megközelítés tompító fékjei híján bombasztikus (avagy szándékosan manipulatív) eredmények keletkeznek, az egyetemeknek érdemi ok nélkül kell  magyarázkodniuk, eleve vesztes kommunikációs helyzetben. Mi az eredmény? A tudomány porladó társadalmi tekintélye, az egyetemek vonzerejének csökkenése, a relativizmus és nihilizmus térnyerése. És miért is cserébe: az átlátszóság látszata érdekében? Hiszen az így esetleg kapott információk még kevésbé bírnak valódi értékkel, mint a Wikileaks megemésztetlen és súlyozatlan iratai.

A sajtó ellenőrőző szerepét szorgalmazó kritikusok persze felvethetik, hogy ez az apokaliptikus kép a tudomány végromlásáról eltúlzott és a tudomány lesz’ szíves elviselni az őt eltartó társadalom vizsla tekintetét. Épp ez az érv mutatja azonban, hogy hangoztatója nem érti a tudomány lényegét. Abban ugyanis a meritum mindig fontosabb lesz, mint a tömeg-támogatottság (ebben még a szociálkonstruktivisták is egyet kell értsenek.)

Hogy ez konzervatív, elzárkózó nézet? Önmagában az. De csak úgy érvényes, ha mellé teszünk két elvárást: egyrészt a tudomány a belső kontroll kérlelhetetlen működtetésével és a teljesítményelv meggyőző alkalmazásával legitimálja saját magát. Másrészt, ha folyamatos kommunikációval és párbeszéddel mutatja be működését  a laikusoknak. Ez a feltétel.

Ennek jegyében jöhetne létre egy olyan gentleman’s agreement a politika, a sajtó és az egyetem között, amelyben nem formális szabályok korlátozzák az okonyomzást, nem marad biztosíték nélkül a döntéshozók jogos elvárása az egyetemi rendszer hatékonyságára és nem kell az egyetemnek tartania boszorkányüldözéstől. Legyen információ, legyne mértéktartás, legyen belátás. Mindenekelőtt és mindenek alapjaként pedig legyen bizalom, együttműködés.

Leave a Reply

Fill in your details below or click an icon to log in:

WordPress.com Logo

You are commenting using your WordPress.com account. Log Out / Change )

Twitter picture

You are commenting using your Twitter account. Log Out / Change )

Facebook photo

You are commenting using your Facebook account. Log Out / Change )

Google+ photo

You are commenting using your Google+ account. Log Out / Change )

Connecting to %s

%d bloggers like this: