Egy már jórészt megnyert meccsét tette nyílttá a kormánypolitika a felsőoktatásban.
Az előkészítetlenül, őszintétlenül és szakmaiatlanul meghirdetett tandíjrendszer heves, médiaképes elutasítására meghökkent, majd ötletszerű, ám igen jól hangzó válasszal számára kedvező mederbe terelte a miniszterelnök a felsőoktatás-politikai vitát. A keretszámok eltörlése és az állami támogatás minden követelést meghaladó kinyitása, a gyors költségvetési átcsoportosítás-ígéret az intézményeknek, a korábbi felsőoktatáspolitikai szerencsétlenkedéstől mentes maradt, tárgyalóképes miniszter aktivizálása jó alapot adott a kezdeményező pozíció visszavételére a kormánynak. A sületlen és rosszízű hallgatóellenes kampányról azt lehetett gondolni, hogy csupán reflex, hiszen felmérhették, hogy jelentős tömegeket nem ért el a hallgatói tiltakozás, az oktatók döntő többsége is távolságot tartott, az intézményvezetések pedig a kemény tiltakozások mellett is kifejezetten a kooperációban látták a hatékony stratégiát.
Ha ekkor a kormány egyszerűen csak lenyeli a költségvetési és presztízs-békát, vagyis:
– a tavalyi mérték kétharmadára szűkíti a nemszeretett szakok mozgásterét;
– gyorsítottan bejelenti a költségvetési pluszforrások konkrét elosztási módját;
– megelégszik a minisztériumi kinevezésű gazdasági igazgatók és alkalmazású költségvetési felügyelők szorosabb mozgatásával, miközben elhagyja a kancellári rendszer igényét;
– a hallgatói szerződéseket pedig morális nyilatkozattá alakítja;
nos, ekkor megerősíti az amúgy is kompromisszum-készebb HÖOK pozícióját a konfrontatív, de jóval gyengébb szervezeti erejű és tömegbázisú HaHA-val szemben, az intézményvezetőknek pedig manőverezési lehetőséget hagy.
A felsőoktatás ügye ettől persze még egy tapodtat sem jut előbbre, sőt, az értelmes vita esélyei sem sokat javulnak, de legalább kiiktatódik a felesleges irritáció a rendszerből és az év végére vagy a választások utánra kiérlelhető egy elegendően támogatott megoldás.
Ehelyett felfoghatatlanul és váratlanul durva támadások indultak, előbb a sajtóban, majd az alaptörvénykezésben a legforróbb vitakérdések kapcsán. Ezek dühítőségét különösen fokozza szükségtelenségük. Az egyetemi autonómia korábbi alkotmányosgaranciáit már az érvényes alaptörvény is drasztikusan csökkentette, hiszen kihagyta a gazdasági autonómiára vonatkozó utalásokat. Ezt felesleges volt ilyen látványosan fokozni, ráadásul kiáltó ellentmondásban az MTA és az MMA gazdasági autonómiájának (előbbi esetében nagyon is helyénvaló!) megtartásával. A hallgatói szerződések beemelése pedig végképp a gátlások nélküli erőpolitika maga: egy kikényszeríthetetlen, nemzedéki percepcióval ellentétes, morálisan nem igazolható, már rövid távon is bizonyosan megbukó szabályozás vitájának ilyen bumfordi lezárása egyszerűen nem vezethet máshoz, mint az elégedetlenség fokozásához.
Azt ugyanis egyszerűen nem lehet értelmezni, hogy miniszteri felhatalmazású köztisztviselők szerdán még nyitottan egyeztetnek a kancellári rendszerről, a hallgatói szerződsekről, másnap pedig a résztvevő rektorok és hallgatók elhűlve olvashatják, hogy eközben a legmagasabb szintű jogszabállyal lezáratja a kérdést a kormány. Most itt ki meccsel it ki ellen?
A felsőoktatástól bizalmat kapott minisztert akarják lejáratni? A miniszterelnök nyitási kezdeményezését találták túlzottnak? A vállalkozói érdekképviseletek akarják elvonni a figyelmet saját szakmai és gazdasági legitimátás-deficitjükről? Andrew Vajna filmet akar forgatni ’68-ról és viszonylag olcsó utcaképek, tömegjelenetek kellenek? Egy nagymintás szociálpszichológiai kísérlet szemtanúi vagyunk a kooperatív és versengő stratégiák vagy a bizalom dinamikájról?
Itt aztán van terepe a konteónak!!!!
Egyetemi Polgár 
Vélemény, hozzászólás?