Érdemes meghallgatni, hogyan vélekednek erről a Harvard professzorai, akik ugyan szörnyűnek és veszélyeztetettnek látják a “liberal arts” helyzetét, de kellő és nem pökhendi szakmai öntudattal, szellemi függetlenséggel képesek gondolkodni tudományterületük oktatásának (no, meg mellékesen a világ…) jövőjéről.
PS: a liberal art ellentéte nem az illiberal art – vagyunk kénytelenek hozzátenni az antiintellektualizmus mai korában 😦
“Fábri szerint egyébként eleve célszerűtlen a felsőoktatás átalakításának lépéseit csak a rangsorokhoz igazítani, hiszen globális rankingek csak kb. tíz éve léteznek, és a módszertanuk is csak most finomodik.”
http://index.hu/belfold/2014/07/23/lojuk_fel_a_toplistara_az_university_of_budapestet/
A hazai tudományos élet éles szemű/tollú figyelője, az Örülünk, Vincent? blog egyik szerzője, jótündér, szakmabeliként utánanézett az Átlátszó Oktatáson bemutatott érdekes tudományos pályaív szakmai hátterének. A matematikai és szemantikai halandzsákat bőségesen dokumentálja ahhoz, hogy megnyugodjunk: a magyar felsőoktatás tudományos fokozatának és professzori címeinek lejáratásában az olimpiai érmesek tudományos felfuttatása sok újat már nem tud rontani.
Aura-energia, Kuhn teljes félreértése, a tudás nemtudásának a tudástudása… Kemény percek jönnek, ha valaki belevág!
Mifelénk megszokhattuk, hogy a politika illetéktelenkedése a tudomány területén valamilyen ideológia kényszeres oktrojálásában jelenik meg, esetleg a baráti csoportok pénzügyi preferálásában. Az a kritka, amit a kritikus ezredfordulós generációs MIC írása fogalmazott meg az USA Legfelsőbb Bíróságával szemben, sokkal izgalmasabb feszültségről tudósít. Elemzi, hogy a Supreme Court tagjai mennyire elavult tudományképpel és technológiai kultúrával döntenek olyan érzékeny ügyekben, mint a genetika, a környezet stb.
(Azt nyilván értelemetlen volna felvetni, hogy a hazai döntéshozók körében egy ilyen körbetekintés mit tárna elénk…)
A “The Economist” legutóbbi számában áttekinti a MOOC terjedésének kérdéseit a felsőoktatás finanszírozási válsága valamint a képzések elismerése szempontjából. Az egyetemi eszme történeti dimenzióit is felvázoló konklúzió:
A kormányalakítás időszakában a miniszterelnök találkozott a Magyar Kereskedelmi és Iparkamara vezetőivel. Az erről szóló hírekben, ahogy az MKIK kapcsán megszokhattuk, szerepelt a felsőoktatás átalakításáról szóló egyeztetés is. Ebből logikusan következne egy másik hír, valahogy így:
„Konzultációi sorában a miniszterelnök találkozott a Magyar Rektori Konferencia vezetőivel, és egyebek között megállapodtak a gazdaságfejlesztés kívánatos irányairól. Egyetértettek abban, hogy radikálisan javítani kell a kis- és középvállalkozások uniós forrásfelhasználásának hatékonyságát, az ad
ómorált, a vállalkozásfejlesztési közpénzek felhasználását. Az egyetemek ehhez felajánlották innovációs kapacitásaikat, jogi és társadalomtudományi szakembereiket. A miniszterelnök köszönettel vette a javaslatot, és kérte az egyetemeket, hogy segítsék a vállalkozókat bölcsészeti és pszichológiai szolgáltatásaikkal is. Arról később egyeztetnek, hogy küldjön-e a magyar tudományos világ a közpénzeket felhasználó cégek vezetésébe a társadalmi hasznot és távlatosságot érvényesítő képviselőket, népszerű megnevezéssel kancellárokat.”
“Úgy tűnik, a politikusok nem tettek mást, mint megérezték a felsőoktatáshoz kapcsolódó társadalmi felfogások zavarosságát, az ebből adódó pozíciógyengülést. Az egyetemi világnak ezért, ha nem akar belenyugodni a leértékelődésébe, újra kell rajzolnia a magáról alkotott képet. Mindenekelőtt saját belső minőségi követelményeinek következetes érvényesítésével vagy – tekintet nélkül a politikai széljárásokra – a tudás értékének szégyenlősségtől mentes felmutatásával. Például úgy, ahogyan az utóbbi időben tették a tudósok a Szabadság téri emlékmű vagy a paksi erőműbővítés ügyében. Ha ide eljutunk, akkor valóban nem lehet majd Magyarországon kormányprogramot készíteni az egyetemi elit megkérdezése nélkül.”
Cikk a friss HVG-ben:
http://hvg.hu/hvgfriss/2014.25/201425_az_egyetem_kepe
Meghökkentően nagy felelősséget vesz magára a mindenkori kormányzat, amikor igen tágan határozza meg a felsőoktatási törvény módosításának tervezetében a kancellárral szemben támasztott feltételeket:
(3) Кancellári megbízást az kaphat, illetve а kancellári megbízás azzal tartható fenn, aki
a) felsőoktatási intézményben, gazdasági társaságban, а központi vagy területi közigazgatásban szerzett hároméves vezetői gyakorlattal, és
b) felsőfokú végzettséggel
rendelkezik.
Ennyi. Magyarán, teljes egészében a kinevező bölcsességén és humánpolitikai hatékonyságán múlik, hogy kik nyerik el pályázat nyomán a a “felsőoktatási intézmények működtetéséért felelős” pozíciót.
Az akadémiai közvélemény nagy része mindezt az egyetemi világtól idegen, erőszakos kormányzati beavatkozásnak tartja. A nemzetközi példák és a tudomány világának sajátosságai alapján nem kis igazság van ebben, de érdemes egy másik szempontot is figyelembe venni az intézkedésben, nevezetesen a kormányzati felelősségvállalás irracionális mértékét.
A kancellári pályázatot az intézmények szenátusa nem értékeli, véleményezi, tehát még itt sincs felelősség-megosztás. Ha bármi gond lesz a kancellárok tevékenységével, az közvetlenül a kormányzatra hullik vissza. Ezzel társadalom leginkább kritikus, mozgékony és önálló véleményalkotásra, annak széleskörű kifejezésére képes rétegével minden áttétel nélküli konfrontációs potenciált hoz létre maga a kormány, anélkül, hogy erre bármi is kényszerítené.
Hiszen a fenntartói beavatkozás és kontroll ma is meglehetősen közvetlenül érvényesül, a gúzsba kötő gazdálkodási szabályok, a szenátus által véleményezett, de a miniszter által kinevezett gazdasági főigazgatók (kancellárnál alig kisebb) személyén keresztül vagy a szinte állandósult KEHI és ÁSZ vizsgálatokkal. A hatásköröket inkább csak szimbolikus mértékben növeli a kancellár-rendszer, de a személy közvetlenül kormány-ágens lesz, így amit tesz, azt a kormány teszi az egyetemim oktatók, kutatók, hallgatók számára.
Nekik mostantól nem kell felsőoktatáspolitikai szinten viszonyulniuk a kormányzathoz, egy sokkal testközelibb formája adódik ennek. Nevezetesen,: “Állami felsőoktatási intézményben az intézmény működtetését а kancellár végzi.” Mostantól tehát az oktató, hallgató elvárhatja a kormányzat közvetlen képviselőjétől, hogy számára megfelelően működtesse az intézményt. Ha nincs elegendő vegyszer a kísérletekhez, ha baj van a tanulmányi adminisztrációval, ha késnek a pályázati kifizetések, ha nincs nyomtatópapír, ha baj van a szakos/kari/bármilyen struktúrával stb., akkor már végképp semmi ok a rektort, tanészvezetőt stb. számonkérni. A működtetőn, tehát közvetlenül az államon verik el a port. És hát, ismerve a felsőoktatási állapotokat, nem kell nagy fantázia a működési problémák nem kis számát prognosztizálni.
Érdekes kalandvágy lehet az államban, hogy erre vállalkozik…
Michael Roth: “The free inquiry and experimentation of a pragmatic liberal education open to ambiguity and complexity help us to think for ourselves, take responsibility for our beliefs and actions, seize opportunities and solve problems. Liberal education matters far beyond the university because it increases our capacity to shape a complex world.”
Voltaképpen érthető, hogy a monokultúrás gazdasági ágazatokban tevékenykedő “vállalkozók” és a tömegdemokrácia egybites populista politikusai egymásra találnak az egyetemi világ elleni frusztrált gyürkőzésükben. Most az ő idejüket éljük, ezen kell átmenteni a tudás értékét. Merthogy vereségre vannak ítélve, hiszen éppen ők, a versenyképességről szónokolók a versenyképtelenek és hatékonytalanok a bonyolult, többtényezős, tudásalapú és a sokféle ember/közösség együttműködésén alapuló világban. Műveljük kertjeinket, írjuk könyveinket, tanítsuk egymást addig is.
Read more: http://www.insidehighered.com/views/2014/06/03/essay-idea-all-higher-education-should-focus-careers-or-practical-skills#ixzz33bN9U9gT
Inside Higher Ed
Az ausztrál egyetemi önreflexió, Harvard-relációban:
Egyetemi Polgár 