Az egyetemi autonómia s ezzel az innovatív gazdaság és szabad társadalom védelmében

29 ápr

/elméleti segédlet/

Szépen hangzó és folyvást hivatkozott elv a tudomány szabadsága és a tanszabadság. Ahogyan Polányi fogalmazza: „A tudományos kutatás szabadsága abban áll, hogy mindenkinek jogában áll megválasztani, milyen problémát kíván tanulmányozni, külső irányítás nélkül szabadon folytathatja kutatását, és saját véleményére támaszkodva taníthatja tárgyát.”

images-35

Ezen elv érvényességének magától értetődését néhány kellemetlen kérdés zavarhatja csupán meg:

  • A köz- vagy éppen magánpénzeket felhasználó tudás-intézmények milyen jogalappal és hol húzódó határokkal követelhetik meg maguknak az autonómiát?
  • Képes lehet-e az akadémiai világ elfogadtatni a demokratikus döntéshozatal illetékességi területének korlátozottságát egy tömegdemokráciában?
  • Alkalmas-e az itt és most létező magyar tudományos és egyetemi intézményrendszer, közösség az autonómia legitim gyakorlására?

Első közelítésben természetesen magától értetődik az autonómia-elv relevanciája: hiszen az egyik leginkább meghatározó kulturális toposzunk éppen a szabad észhasználat és annak kibontakozása az ideológiai vagy politikai indoktrinációtól mentes tudományművelésben és tudásátadásban. Lélekemelő történelmi ív hitelesíti ezt a doktrínát! Az európai gondolkodás igazi szellemi óriások, fantasztikus intellektuális teljesítmények és morális helytállások során át jutott el Bellarmoni bíborosnak a duplex veritas elfogadására tett kompromisszumos ajánlatától előbb a Felvilágosodás, majd a XIX. század uralkodó eszméjéig, az egyházi/állami ideológia és irányítás visszavonulásáig. A XX. század nagy elnyomásai csak tovább erősítették a tudományos szabadság pozícióit, hiszen fojtogató levegőjük és technológiai/műveltségi vereségeik illusztrálták a szabadság fölényét.

Hogyan lehet az, hogy nem csupán Magyarországon, de nyugati világban sokfelé hajlamos a demokráciák legalább három nagyhatalmú aktora (a politikai igazgatás, a tömegmédia és a gazdaság némely szereplője) megkérdőjelezni ezen elvek gyakorlati érvényesülését? A mantra kínosan ugyanaz: számokérik a hatékony gazdálkodást, a gyakorlat/gazdaság igényeinek érvényesülését, a gyakorlatiasságot. Ezt csak olyan módon tehetik meg persze, hogy kétségbe vonják a „tudományos igazság”, „tudományos érték”, „tudomány művelői” kifejezések tartalmának egyértelműségét – amely fogalmak általában alkotmányos védelmet is kapnak.

A két évtizeden át hatályos magyar Alkotmány és a jelenlegi alaptörvény egyaránt biztosítja ezt a védelmet. Amikor a Magyar Köztársaság Alkotmánybírósága 2006. szeptember végén erre hivatkozva semmisítette meg az akkori baloldali kormányzat autonómia-ellenes ingerenciáit megjelenítő törvényeket előbb az ún. irányító testületek” majd az ún. „gazdasági tanácsok” jogköreit illetően, arra hivatkozott, hogy ezekkel a felsőoktatásban zajló tudományos tevékenység irányításában a tudományos kompetenciával nem rendelkező személyek kaptak volna döntési jogokat. Márpedig ez ütközött az Alkotmány 70/G. § (2) bekezdésével, amely leszögezi: „Tudományos igazságok kérdésében dönteni, kutatások tudományos értékét megállapítani kizárólag a tudomány művelői jogosultak.” Mivel hasonló elemet a jelenlegi alaptörvény is tartalmaz, esélyes az alapjogvédelem a mostani kormányzati befolyásnövelő törekvésekkel szemben is.

Bárhogyan döntsön is az alkotmányosságot védő testület, már maga a konfliktus is mutatja, hogy drámaian felborult a bizalmi viszony tudomány és a finanszírozó közösség között. Róna Tas András akadémikus hívta fel rá a figyelmet még 2006-ban, hogy ezt a bizalmat a független minősítő intézmények (pl. az akkreditációs szervezetek) révén igyekeztek a politikusok és tudósok helyreállítani. Ugyanis az alku abban állt volna, hogy a magas minőségért cserébe a finanszírozók az autonómiát elfogadva biztosítják a folytonosan növekvő finanszírozási igényekhez szükséges pénzt.

Hiszen a tudományok szédületes fejlődésével együtt drasztikusan növekedett a költségük. Ameddig képletekkel és az akadémiai világ szerényebb állami költségvetésből finanszírozható műszereivel lehetett új eredményeket elérni, a kutatás és tanítás szabadsága a nyugati demokráciák jól definiálható működési formája volt. Azonban a gazdasági szereplők piaci igényeihez kötött tudományművelés eszméje alapjaiban érinti a tudomány szabadságának három alapvető elemét: a publikációs, témaválasztási és ismeretátadási autonómiát – összességében pedig a kutató, a professzor szuverenitását.

Mindennek hangsúlyozottan nem etikai/ideológiai oka van, hanem a konkrét kutatási tevékenység helyzetéből következik a dilemma. Hagyományosan a kutatási eredmények nyilvánossága jellemezte a tudós tevékenységét – ma a fejlesztésekbe invesztáló cégek üzleti érdeke a publikálás ellenőrzése, korlátozása. A kutatások tematikája köré nem állít tilalomfákat az állam vagy az egyház – de csak azt választhatja a kutató, amihez képes támogatást szerezni. Ráadásul az alkalmazott és alapkutatás át- meg átszövi egymást, így szinte nincs az a terület, ahol ne jelenne meg a tőke érdeke. Minderre pedig rávetül a világ valamennyi jelenségét a közvetlen hasznosság, piaci érték mércéire lefordító trend uralkodása is. Ugyanilyen folyamat a felsőoktatásban a tömegesedés, a hozzáférés demokratizálódása, amihez kapcsolódik a munkaerő-piaci orientáltság fétise. A képzés nagyüzemesedése a hallgatók szabad tantárgy- és tanárválasztását ugyanúgy illuzórikussá teszi, mint ahogyan korlátozza a tanárok szabad kurzus-hirdetését és követelménytámasztását a diákokkal szemben.

Gazdasági hasznosság, produktivitás, alkalmazható tudás átadása, üzleti érdek – a tudomány szabadságát ma ezek a tényezők relativizálják, még ha kevésbé látványosan is, mint az állami/egyházi monopóliumok idején. Újabb szabadságküzdelem várható tehát, csak éppen az arisztokratikus vagy totalitariánus hatalmi központok helyett a demokratikus piacgazdaság intézményei és elvei ellenében? Vagy rezignált, konzervatív értékőrzésbe kapaszkodó ragaszkodás korszerűtlen alkotmányos elvek fenntartásához?

A tudomány oldaláról megfogalmazható ezekhez képest egy konstruktívabb alternatíva-ág is, mégpedig Polányit követve, aki a tudományos szabadság sajátszerűségét a kutatói munka valóságos sajátosságaiból eredeztette. Fogadjuk el készségesen elsődleges szempontnak azt, hogy mire van szükség a kutatás-fejlesztés produktivitásához! Ekkor azt láthatjuk, hogy már rövid távon is elengedhetetlen a tudósok közötti információcsere, a próba-szerencse megismerési elv használata, a tudományos eredmények tervezhetetlenségének számításba vétele. Ugyanígy, a hatékony tudásátadásnak felsőfokon mind az előadó, mind a befogadó irányából az önállóság, a személyes involváltságot biztosító kommunikációs helyzet az alapja. A tudományos igazságok és módszerek stabilitásának nélkülözhetetlen feltétele az autoritás, aminek formálódása és legitimitása egyaránt a tudományos hálózatok autonóm működését igényli. Pléh Csaba akadémikus mindennek a tudomány-elméleti alapját úgy fogalmazza meg ismeretelméleti és társadalmi érveléssel, hogy a nyitottság, a valódi tudományos újdonságok, az eredetileg egymástól távoli jelenségek közötti kapcsolat felfedezése, a kreativitás és az adaptivitás alapfeltétele a tudomány szabadságát. Ehhez azt tehetjük hozzá, hogy ezáltal a tudományos és tudás-átadási produktivitásnak is ez a feltétele, vagyis éppen az elvárásokat támasztó kormányzat és gazdasági szereplők járnak rosszul, ha indokolatlan mértékben korlátoznák az autonómiát.

A tudomány szabadságának és a tanszabadságnak a fontossága tehát nem egy doktriner elv, hanem az új ötletek, a kreatív szellem, a versenyképességet biztosító fejlesztések nélkülözhetetlen alapjául szolgáló tudományos gondolkodás és munka természetes formája.

A tudomány és felsőoktatás képviselőinek az a dolga, hogy a döntéshozók számára újra és újra világossá tegyék ennek az összefüggésnek a realitását. Mondhatjuk, hogy ezen a ponton már kilépünk a tudomány és egyetem belső logikájának a világából – ami azonban csak részben igaz. Mert egyfelől valóban itt ütközik az akadémia értékrendszere és a tömegdemokrácia, tömegmédia totalitárius hatalom-aspirációja. Ezzel szemben bátor és következetes fellépésre van szükség, szorító pénzügyi és média-függőségek szorításában akár, a nyilvános érdekérvényesítés terében. Másfelől azonban ehhez az érveléshez nélkülözhetetlen a tudós, a professzor, a tudományszervezet morális integritása, valamint a szakmai kultúrákban és hagyományban meglévő otthonossága – de a tudomány és oktatás szabadsága végső soron nem máson, mint éppen ezeken nyugszik.

Tehát az akadémiai intézményrendszer nem kerülheti le a minőségi öntisztulást: az autonómia eszméjének a nagyszerűsége és gyakorlatának szükségessége ezt a terhet rakja az egyetemi közösségekre. Elmismásolni a valós teljesítmények értékelése alapján szervezett működés és szervezet létrehozását egyet jelent az autonómia feladásával – és megfordítva: az autonómia feladása éppen a minőségi felsőoktatástól való félelmet is leplezheti.

Ebben pedig az egyetemi autonómia társadalmi felelőssége is kikristályosodik. Aki ugyanis a tudás-teremtés és –átadás szabadságát korlátozza, az valójában a társadalom szabadságával teszi ezt. Aki pedig kényelmességből feladja az autonómiát, az a gondolat, a cselekvés és döntés szabadságát adja fel. Vagyis a nyugati kultúra és társadalomszerveződés alapjait.

Így az egyetemi autonómiát védve nem pusztán önmagát, hanem a társadalom és gazdaság számára produktív működését valamint az egyik legfontosabb társadalomszerveződési elvet védi az egyetemi polgárság. S ez már megéri.

(A 2006-ban megjelent, “A mi Alkotmányunk” című köteteben olvasható tanulmány jelentősen átdolgozott szövege)

4 hozzászólás to “Az egyetemi autonómia s ezzel az innovatív gazdaság és szabad társadalom védelmében”

  1. Garai László 2015. május 5. kedd - 20:20 #

    Laszlo Garai Az itt mondottak csak a mainstream-et védik meg az akadémián-kívüli világ hatalmától. De mi védi meg a mainstream hatalmától az alternativ tudományt, a paradigma hatalmától a paradigmaváltást ajánlók szabadságát? A “Magyar Tudomány” 1999/3 számában http://epa.oszk.hu/00700/00775/00003/1999_03_12.html megírtam annak a támadásnak az esetét, amelyet a mainstream arroganciájától éppenséggel Szentágothai János szenvedett el a pedig éppen őáltala elnökölt Akadémia Pszichológiai Intézetében. S nem másért, mert az őáltala ott bemutatott alternativ agymodell nem találkozott a mondott arrogáns mainstream tetszésével.

Trackbacks/Pingbacks

  1. Személyes hozzáfűzés Enyedi Zsolt rektorhelyettes (KEE-CEU) nyílt leveléhez | Egyetemi Polgár - 2017. április 26. szerda

    […] politika-szociológiai tartalma felhívja a figyelmet az Egyetemi Polgár többször hangoztatott autonómia-elköteleződésének mélyebb értelmére. Ahogyan a hallgatói mozgalom egyik első alapdokumentuma is az […]

  2. Tanszabadság, szólásszabadság nélkül (?) | Egyetemi Polgár - 2017. április 24. hétfő

    […] a blog az elmúlt öt évben sokszor és határozottan kiállt a kompromisszumok nélküli akadémiai szabadság mellett, legutóbb a CEU-val kapcsolatos kormányzati akció kapcsán. Mind eljárási, mind […]

  3. Kövessük a német konzisztórium-példákat? | Egyetemi Polgár - 2015. május 10. vasárnap

    […] censeo: csakis az autonóm egyetem lehet képes érdemben kommunikálni a fenntartói és társadalmi igényekkel és csakis az […]

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s

%d blogger ezt kedveli: