Az egyetemi autonómia s ezzel az innovatív gazdaság és szabad társadalom védelmében

/elméleti segédlet/

Szépen hangzó és folyvást hivatkozott elv a tudomány szabadsága és a tanszabadság. Ahogyan Polányi fogalmazza: „A tudományos kutatás szabadsága abban áll, hogy mindenkinek jogában áll megválasztani, milyen problémát kíván tanulmányozni, külső irányítás nélkül szabadon folytathatja kutatását, és saját véleményére támaszkodva taníthatja tárgyát.”

Ezen elv érvényességének magától értetődését néhány kellemetlen kérdés zavarhatja csupán meg:

• A köz- vagy éppen magánpénzeket felhasználó tudás-intézmények milyen jogalappal és hol húzódó határokkal követelhetik meg maguknak az autonómiát?
• Képes lehet-e az akadémiai világ elfogadtatni a demokratikus döntéshozatal illetékességi területének korlátozottságát egy tömegdemokráciában?
• Alkalmas-e az itt és most létező magyar tudományos és egyetemi intézményrendszer, közösség az autonómia legitim gyakorlására?

Első közelítésben természetesen magától értetődik az autonómia-elv relevanciája: hiszen az egyik leginkább meghatározó kulturális toposzunk éppen a szabad észhasználat és annak kibontakozása az ideológiai vagy politikai indoktrinációtól mentes tudományművelésben és tudásátadásban. Lélekemelő történelmi ív hitelesíti ezt a doktrínát! Az európai gondolkodás igazi szellemi óriások, fantasztikus intellektuális teljesítmények és morális helytállások során át jutott el Bellarmoni bíborosnak a duplex veritas elfogadására tett kompromisszumos ajánlatától előbb a Felvilágosodás, majd a XIX. század uralkodó eszméjéig, az egyházi/állami ideológia és irányítás visszavonulásáig. A XX. század nagy elnyomásai csak tovább erősítették a tudományos szabadság pozícióit, hiszen fojtogató levegőjük és technológiai/műveltségi vereségeik illusztrálták a szabadság fölényét.

Hogyan lehet az, hogy nem csupán Magyarországon, de nyugati világban sokfelé hajlamos a demokráciák legalább három nagyhatalmú aktora (a politikai igazgatás, a tömegmédia és a gazdaság némely szereplője) megkérdőjelezni ezen elvek gyakorlati érvényesülését? A mantra kínosan ugyanaz: számokérik a hatékony gazdálkodást, a gyakorlat/gazdaság igényeinek érvényesülését, a gyakorlatiasságot. Ezt csak olyan módon tehetik meg persze, hogy kétségbe vonják a „tudományos igazság”, „tudományos érték”, „tudomány művelői” kifejezések tartalmának egyértelműségét – amely fogalmak általában alkotmányos védelmet is kapnak.

A két évtizeden át hatályos magyar Alkotmány és a jelenlegi alaptörvény egyaránt biztosítja ezt a védelmet. Amikor a Magyar Köztársaság Alkotmánybírósága 2006. szeptember végén erre hivatkozva semmisítette meg az akkori baloldali kormányzat autonómia-ellenes ingerenciáit megjelenítő törvényeket előbb az ún. irányító testületek” majd az ún. „gazdasági tanácsok” jogköreit illetően, arra hivatkozott, hogy ezekkel a felsőoktatásban zajló tudományos tevékenység irányításában a tudományos kompetenciával nem rendelkező személyek kaptak volna döntési jogokat. Márpedig ez ütközött az Alkotmány 70/G. § (2) bekezdésével, amely leszögezi: „Tudományos igazságok kérdésében dönteni, kutatások tudományos értékét megállapítani kizárólag a tudomány művelői jogosultak.” Mivel hasonló elemet a jelenlegi alaptörvény is tartalmaz, esélyes az alapjogvédelem a mostani kormányzati befolyásnövelő törekvésekkel szemben is.

Bárhogyan döntsön is az alkotmányosságot védő testület, már maga a konfliktus is mutatja, hogy drámaian felborult a bizalmi viszony tudomány és a finanszírozó közösség között. Róna Tas András akadémikus hívta fel rá a figyelmet még 2006-ban, hogy ezt a bizalmat a független minősítő intézmények (pl. az akkreditációs szervezetek) révén igyekeztek a politikusok és tudósok helyreállítani. Ugyanis az alku abban állt volna, hogy a magas minőségért cserébe a finanszírozók az autonómiát elfogadva biztosítják a folytonosan növekvő finanszírozási igényekhez szükséges pénzt.

Hiszen a tudományok szédületes fejlődésével együtt drasztikusan növekedett a költségük. Ameddig képletekkel és az akadémiai világ szerényebb állami költségvetésből finanszírozható műszereivel lehetett új eredményeket elérni, a kutatás és tanítás szabadsága a nyugati demokráciák jól definiálható működési formája volt. Azonban a gazdasági szereplők piaci igényeihez kötött tudományművelés eszméje alapjaiban érinti a tudomány szabadságának három alapvető elemét: a publikációs, témaválasztási és ismeretátadási autonómiát – összességében pedig a kutató, a professzor szuverenitását.

Mindennek hangsúlyozottan nem etikai/ideológiai oka van, hanem a konkrét kutatási tevékenység helyzetéből következik a dilemma. Hagyományosan a kutatási eredmények nyilvánossága jellemezte a tudós tevékenységét – ma a fejlesztésekbe invesztáló cégek üzleti érdeke a publikálás ellenőrzése, korlátozása. A kutatások tematikája köré nem állít tilalomfákat az állam vagy az egyház – de csak azt választhatja a kutató, amihez képes támogatást szerezni. Ráadásul az alkalmazott és alapkutatás át- meg átszövi egymást, így szinte nincs az a terület, ahol ne jelenne meg a tőke érdeke. Minderre pedig rávetül a világ valamennyi jelenségét a közvetlen hasznosság, piaci érték mércéire lefordító trend uralkodása is. Ugyanilyen folyamat a felsőoktatásban a tömegesedés, a hozzáférés demokratizálódása, amihez kapcsolódik a munkaerő-piaci orientáltság fétise. A képzés nagyüzemesedése a hallgatók szabad tantárgy- és tanárválasztását ugyanúgy illuzórikussá teszi, mint ahogyan korlátozza a tanárok szabad kurzus-hirdetését és követelménytámasztását a diákokkal szemben.

Gazdasági hasznosság, produktivitás, alkalmazható tudás átadása, üzleti érdek – a tudomány szabadságát ma ezek a tényezők relativizálják, még ha kevésbé látványosan is, mint az állami/egyházi monopóliumok idején. Újabb szabadságküzdelem várható tehát, csak éppen az arisztokratikus vagy totalitariánus hatalmi központok helyett a demokratikus piacgazdaság intézményei és elvei ellenében? Vagy rezignált, konzervatív értékőrzésbe kapaszkodó ragaszkodás korszerűtlen alkotmányos elvek fenntartásához?

A tudomány oldaláról megfogalmazható ezekhez képest egy konstruktívabb alternatíva-ág is, mégpedig Polányit követve, aki a tudományos szabadság sajátszerűségét a kutatói munka valóságos sajátosságaiból eredeztette. Fogadjuk el készségesen elsődleges szempontnak azt, hogy mire van szükség a kutatás-fejlesztés produktivitásához! Ekkor azt láthatjuk, hogy már rövid távon is elengedhetetlen a tudósok közötti információcsere, a próba-szerencse megismerési elv használata, a tudományos eredmények tervezhetetlenségének számításba vétele. Ugyanígy, a hatékony tudásátadásnak felsőfokon mind az előadó, mind a befogadó irányából az önállóság, a személyes involváltságot biztosító kommunikációs helyzet az alapja. A tudományos igazságok és módszerek stabilitásának nélkülözhetetlen feltétele az autoritás, aminek formálódása és legitimitása egyaránt a tudományos hálózatok autonóm működését igényli. Pléh Csaba akadémikus mindennek a tudomány-elméleti alapját úgy fogalmazza meg ismeretelméleti és társadalmi érveléssel, hogy a nyitottság, a valódi tudományos újdonságok, az eredetileg egymástól távoli jelenségek közötti kapcsolat felfedezése, a kreativitás és az adaptivitás alapfeltétele a tudomány szabadságát. Ehhez azt tehetjük hozzá, hogy ezáltal a tudományos és tudás-átadási produktivitásnak is ez a feltétele, vagyis éppen az elvárásokat támasztó kormányzat és gazdasági szereplők járnak rosszul, ha indokolatlan mértékben korlátoznák az autonómiát.

A tudomány szabadságának és a tanszabadságnak a fontossága tehát nem egy doktriner elv, hanem az új ötletek, a kreatív szellem, a versenyképességet biztosító fejlesztések nélkülözhetetlen alapjául szolgáló tudományos gondolkodás és munka természetes formája.

A tudomány és felsőoktatás képviselőinek az a dolga, hogy a döntéshozók számára újra és újra világossá tegyék ennek az összefüggésnek a realitását. Mondhatjuk, hogy ezen a ponton már kilépünk a tudomány és egyetem belső logikájának a világából – ami azonban csak részben igaz. Mert egyfelől valóban itt ütközik az akadémia értékrendszere és a tömegdemokrácia, tömegmédia totalitárius hatalom-aspirációja. Ezzel szemben bátor és következetes fellépésre van szükség, szorító pénzügyi és média-függőségek szorításában akár, a nyilvános érdekérvényesítés terében. Másfelől azonban ehhez az érveléshez nélkülözhetetlen a tudós, a professzor, a tudományszervezet morális integritása, valamint a szakmai kultúrákban és hagyományban meglévő otthonossága – de a tudomány és oktatás szabadsága végső soron nem máson, mint éppen ezeken nyugszik.

Tehát az akadémiai intézményrendszer nem kerülheti le a minőségi öntisztulást: az autonómia eszméjének a nagyszerűsége és gyakorlatának szükségessége ezt a terhet rakja az egyetemi közösségekre. Elmismásolni a valós teljesítmények értékelése alapján szervezett működés és szervezet létrehozását egyet jelent az autonómia feladásával – és megfordítva: az autonómia feladása éppen a minőségi felsőoktatástól való félelmet is leplezheti.

Ebben pedig az egyetemi autonómia társadalmi felelőssége is kikristályosodik. Aki ugyanis a tudás-teremtés és –átadás szabadságát korlátozza, az valójában a társadalom szabadságával teszi ezt. Aki pedig kényelmességből feladja az autonómiát, az a gondolat, a cselekvés és döntés szabadságát adja fel. Vagyis a nyugati kultúra és társadalomszerveződés alapjait.

Így az egyetemi autonómiát védve nem pusztán önmagát, hanem a társadalom és gazdaság számára produktív működését valamint az egyik legfontosabb társadalomszerveződési elvet védi az egyetemi polgárság. S ez már megéri.

(A 2006-ban megjelent, “A mi Alkotmányunk” című köteteben olvasható tanulmány jelentősen átdolgozott szövege)