Egyetemi Polgár

A világ egyik (vagy a) legfontosabb külpolitikai folyóirata a Foreign Affaires legújabb számában közli Charles King, a Georgetown University professzorának tanulmányát, amely sötét képet fest az USA nemzetközi politikai gondolkodásának, a mögötte lévő tudományos háttér hanyatlásáról. Ez egyfelől jó hír a hazai felsőoktatás-politikai lépések során létében is (meg)fenyegetett nemzetközi tanulmányok képzéseknek, hiszen mutatja, hogy a szakterület a globális világ folyamatainak, mindennapi életünkfe gyakorolt hatásának a megértése kulcsfontosságú az egyéni és közösségi döntésekhez. Ilyen képzettségű szakemberekre  és ezirányú kutatásokra tehát nagyon is szükség van. Ugyanakkor King professzor elemzése azt is bemutatja, hogy a korábbi évtizedek sémáin vagy a napi politikai publicisztika közhelyein alapuló “nemzetközi tanulmányok” a döntéahozatalt és a közgondolkodást is tévutakra vihetik. Az elvárás tehát igen magas a tudományos színvonal és a képzettség tartalmával szemben.

Bár a hangsúlyok az eredeti szövegben (www.ranking.hu) kicsit mások, a lényeg stimmel: a globális rangsorokban a magyar és kelet-európai intézményeknek nincs sok esélyük, az alkalmazott (féloldalas, torzító) indikátorok nehezen
módosítható pályákat jelölnek ki. Mivel meghatározóak a tudományos produktivitás mérőszámai, miközben a nemzetközi tudományos verseny élmezőnye beszűkül, nem véletlen a helyezések romlása. Mindezt a forráskivonás, a tudományos teljesítményt visszavető autonómia-korlátozás és a változatlanul gúzsbakötött egyetemi gazdálkodás csak tovább rontja.

Az MTA IX. osztálya (ide tartozik a jogtudomány, szociológia, hadtudomány, közgazdaság-tudomány) egyértelmű és világos állásfoglalással utasította el azt az ismert kormányzati tervet, amely önállósítana egy tudományterületet a felsőoktatásban (államtudomány), ennek képzését, de oklevél-kiadási jogát mindenképpen monopolizálná a Nemzeti Közszolgálati Egyetem számára. A szöveg olyannyira önmagáért beszél, hogy teljes terjedelmében közöljük:

ÁLLÁSFOGLALÁS

Vagyis, a kormánynak most már a jogtudományi elitet is ignorálnia kell ahhoz (magyarán a három legfőbb közjogi méltóságnak egykori, amúgy inkább konzervatív irányultságú professzoraik tekintélyére kell fütyülnie), hogy keresztülvigye akaratát. Az igazi kérdés, hogy ez a fellépés elegendően bátorságot adó precedens lesz-e a többi szakterület számára?

A világ legjobb egyetemei között számontartott University of Cambridge vidámnak ható személyzeti fejlesztésbe kezdett 🙂

Természetesen nem lego-darabokból összeállított tanerőkkel szeretnék kiváltani a jelenlegi oktatókat, hanem a LEGO cég által adott 4 millió fontos (cca, 1,7 Mrd Ft) adományból finanszírozva az
egyeteme vezetése professzúrát hozott létre, melynek célja, vizsgálni a játék szerepét az oktatásban, fejlesztésben és tanulásban
A Tanárképzési Karon a Research Centre on Play in Education, Development, and Learning keretében létrejövő projekttől at várják a LEGFO missziójának szellemében, hogy “to make children’s lives better – and communities stronger – by making sure the fundamental value of play is understood, embraced and acted upon.”

Ilyen abszurd gondolatokat persze a magyar közoktatási és felsőoktatási rendszerben még félig se gondoljunk végig – hiszen
például a  felsőfokú oktatás-módszertanban nyilván jobb úton haladunk. Továbbra is fenntartjuk az irracionálisan maga kontakt-óraszámot, nem követeljük meg az interaktív digitális tananyagok érdemi felhasználását (legfeljebb rengeteg EU-s pénz elköltünk ilyen címen). Miközben a szakemberek pontosan tudják, hogy nagyon másképp kellene csinálni, de hogy jön holmi pedagógiai-módszertannal foglalkozó valaki ahhoz, hogy megmondja a hatalmas professzoroknak, miként is kellenne tanítani? (Amúgy Magyarországon óvodába sem lehet már pedagógiai képzettség nélkül dolgozni, a felsőoktatásban viszont semmilyen pedagógia-képzettségi követelmény nincs az oktatókkal szemben.)

Minek ide LEGO??? Buta angolok.

A The Washington Post közölt tegnap egy összeállítást ötven, abúzust szenvedett egyetemista megszólaltatásával. A történetek sokfélék, s mivel a lapban megjelent a Washington Post-Kaiser Family Foundation közös felmérésének ismeretése is, miszerint az amerikai felsőoktatásban tanuló lányok húsz (!) százalékát érte erőszak, vélhetően sokféle lehet a bántalmazás és elszenvedés formája.

.

Semmit sem kisebbít a problémán, hogy az egyötödös arány igencsak meglepő. Immár egy évtizede működik a The Dru Sjodin National Sex Offender Public Website (NSOPW), ami komoly megelőző intézkedés, maga a téma jó ideje a figyelem középpontjában van és az általános amerikai magatartási norma is sokkal tartózkodóbb az európainál. A sajtó ugyan már járatta le magát erőszak-történetekkel, a Rolling Stone hamis sztorija komoly hitelvesztést okozott az ügynek, de arra mégsincs okunk, hogy magának a problémának a súlyát bármilyen mértékig is kisebbítsük.

Ami ezeknek a számoknak az alapján elgondolkodtató a hazai felsőoktatás szempontjából, hogy a tavalyi, egyetemi körben történt szexuális bűncselekményt, majd az ennek nyomán kiderült hasonló néhány esetet követően Magyarországon nem indult meg az információk áradata. Hiszen miért különbözne jelentősen a helyzet az amerikaitól, akár az arányokra vonatkozóan is? Ismertek természetesen az erőszakot elszenvedettek megszólalását gátló tényezők, de ha ilyen mértékű az érintettség, akkor nehezen magyarázható pusztán ezekkel a hallgatás folytatódása. Vagy igen? E tárgyban célszerű volna komoly és elfogulatlan vizsgálatokat, felméréseket végezni, ahogyan ezt tavaly ősszel az USA kutatóegyetemei is kezdeményezték.

Ezzel a tézissel találkozhatott a rankingek készítőit összefogó nemzetközi szervezet, az IREG Observatory plénuma, amikor az ELTE tagfelvételét ünnepélyes kézszorításokkal megtették. És a köszönet-mondás néhány további részlete:

• Our research on fields of social psychology, sociology, philosophy of sciences and social communication serve for us the theoretical background under which we interpret rankings and their effects on universities. This approach goes back to the first institutional evaluation ranking publications on the turn of the 20th century, by psychologist James Cattell, editor of Science magazine. But, an international “race” of universities in a form of a ranking isn’t a new phenomenon: it has been a way of comparing higher education and scientific institutions ever since we can remember. The pioneer of such rankings was developed in 1863 by Carl Koristka, professor of the Prague Polytechnic Institution.
• Because of the traditional authority of university and the scientific knowledge declined, and everything looks like countable with numbers, the media and the public opinion seem to be competent “voting” about higher education.
• Since ELTE is mainly responsible for educating Hungarian teachers and instructors, social workers, as well as lawyers and legal professionals educated for living up to Hungarian national standards and regulations, these achievements barely appear in international publication lists or can barely be used to attract instructors and students from an international pool. Only 30 percent of ELTE’s scientific and scholarly work is considerent relevant based on the indicators. In other words, only 30 percent of ELTE’s work is actually visible on global rankings. It would be a huge mistake and an unforgivably treacherous act to underrate fields of expertise that don’t have an official ranking chart, including professors and students belonging to these fields.

Ez még a sokat látott magyar felsőoktatásban is példátlan: szenátusi határozattal bírálja a Nemzeti Közszolgálati Egyetem a jogi karok dékánjait minapi állásfoglalásuk miatt (elég gyors reakció volt amúgy, három nap alatt reagált a szenátus). A dékánok (valamennyi hazai jogi kar, minusz Pázmány) nehezményezték azt a tövénymódosítást, amely az NKE számára kizárólagosságot adna a rövidesen elindítandó államtudományi osztatlan képzés indítására.  Az előzmény egy belengetett 37 milliárdos támogatás az NKE számára, amennyiben kizárólagosan ott képeznek államtudományi szakon. A feltétel teljesítése nem tűnt egyszerűnek, hiszen ilyen szak sehol sem létezett. A kreatív megoldás: most akkor legyen, de csak egy intézményben – no, vajon melyikben? → olvasásának folytatása

Egy nem túl szellemes, sok kutatóként dolgozó hölgy számára okkal-joggal elfogadhatatlan  megjegyzést tett Tim Hunt, a 2001-ben megosztott orvosi Nobel-díjat kapott tudós, a Royal Society tagja, Panaszolta, hogy ha női kolléga van a laborban, akkor beleszeretnek, ő lesz szerelmes, és ha bírálják, sírni kezd. Hatalmas twitter-hullám indult, aminek a vége: Sir Tim Hunt lemondott a University College London díszdoktori címéről. Ezt megelőzően nyilvánosan elnézést kért, de ez nem állította meg a kritkák özönét. Az eset kapcsán folytatódott a vita a nemi egyenlőtlenségek tudományban tapasztalható meglétéről, az “idős fehér férfiak” labor-uralmát taglaló tézisek kifejtésével illetve az esetleges feminista-genderista aktivista túlzások kritikájával.

Tehát: Tim Hunt nem bántalmazott, nem tudni, hogy hátrányosan megkülönböztette volna a női kollégáit, nem élt vissza hatalmi helyzetével. Bántó volt, sértő, igaztalan, rossz sztereotípiát erősített. Kontinuum-vita ez a javából, annak minden hasznával és veszélyével. Határok, emberi méltóság, arányosság – ilyesmikről kellene itthon is elgondolkodni, mielőtt rossz pályák indulnak el.

A Financial Times közölt egy összeállítást az elmúlt évek legnagyobb egyetemi adományairól. annak kapcsán, hogy John Paulson befektetési-alap tulajdonos 400 millió dollárt adományozott a Harvardnak. Ezzel még mindig csak a második legnagyobb donátor alumnus az amerikai felsőoktatásban, hiszen a Nike tulajdonos Philip H. Knight és felesége 2013-ban félmilliárdot adományozott a Oregon Health & Science University számára (összességében ez az intézmény 650 millió dollárt kapott a házaspártól 2008 és 2014 között).

→ olvasásának folytatása

Éles vita bontakozott ki a Science közösségi médiás felületein is Alice S. Huang, virológus, a nagy tekintélyű tudományos hetilapban is gyakran publikáló kutató (a AAAS korábbi elnöke) egy megjegyzése kapcsán.:

“His attention on your chest may be unwelcome, but you need his attention on your science and his best advice.”

Mindez egy hozzá forduló ifjú kutató hölgy kérdésére adott válaszának a befejező mondata. A kolléganő abban a számára problémát jelentő helyzetben kérte tanácsát, ami az új kutatólaborjában történik vele, nevezetesen a tudományos vezetőjének (akit kiváló tudósnak tart) a pillantása időnként a szoknyája alá téved. Alice S. Huang jelezte a bizonytalanságot abban, hogy hol kezdődik a szexuális zaklatás a munkahelyen, majd arra az esetre, ha a jelzett pillantásnál több nem történik, humort javasolt a kommunikálásához.

Igen hamar óriási botrány lett, többen megfogalmazták, hogy Huang szavai  úgy is értelmezhetőek, minta megengedő lenne a munkahelyi zaklatásokkal szemben. A Science levette a cikket, szóvivője útján elhatárolódott minden ilyen sugalmazástól.

A szexizmus-tematika érzékenységén túl vélhetően azért is keltett ekkora vihart a Huang által nyilván minden rossz szándék nélkül megfogalmazott tanács (a 76 éves tudós részletes nyilatkozatban tisztázta álláspontját), mert a tudományos élet hierarchiáiban a fokozott verseny nyomása, a nők tapasztalható hátrányai és a tudós generációk nemi arányai közti jelentős eltérésből fakadó ellentmondások együttesen komoly konfliktus-forrást jelentenek. Ebből a szempontból érthető a vita hevessége, még ha a megfogalmazott aggodalmak helyenként eltúlzottnak is tűnnek.

A magyar viszonyok közepette felemás érzéseink lehetnek a egy ilyen problémafelvetés kapcsán. Egyfelől a hazai tudomány és felsőoktatás strukturális, finanszírozási és minőségi gondjai közepette ennek relevanciája is kérdéses volna, másrészt azonban a szinte teljes elhallgatás (és ezzel járó nagyobb kiszolgáltatottság) éppenhogy a tematizálásért kiáltana.

Vélhetően ez se lesz másképpen, mint a nagyvilágban: konkrét eseteken keresztül formálódik majd a magyar tudományos közösség viszonyrendszere is ezen a területe. Csak nehogy túl sok sérülés elszenvedése árán történjen mindez…