Egyetemi Polgár

Úgy tűnik, a sokat tapasztalt Jan Sadlak, az International Ranking Expert Group (IREG) érzi legjobban az idők szelét, közvetíti a szavát: azzal szembesíti a rangsorkészítőket, hogy a MOOSC-jellegű kezdeményezésekkel (Coursera) nem tudnak mit kezdeni. A világ legjobb egyetemeinek belépése az interneten elérhető (egy ponton túl persze fizetős) oktatási anyagok piacára valódi felsőoktatási fejlemény, amihez képest a rangsorok könnyed médiaesemények csupán. A szakértők nem is nagyon tudnak mit válaszolni a felvetésre, mesélnek saját kurzusaikról, a feleségük kurzusairól, meg arról, hogy még rendezetlen a státusza ezeknek az oktatási formáknak, és amúgy is, azoknak az egyetemeknek van sikerük az online oktatás nyitott világában, amelyek amúgy is a legtöbb hallgatót vonzzák.

Nem véletlen, hogy éppen erre a momentumra hegyezik ki a mondandójukat: a THE vagy a QS paraméterei, de az ARWU GRUP-projektjében is meghatározó indikátor a nemzetköziesedés, ami egyebek között a külföldi diákok jelenlétét méri. Ideszámít-e a rengeteg külföldi online diák vagy sem? És ha már a lehetőséget említjük, amint korábbi bejegyzésünkben már kérdeztünk, most megtesszük még szigorúbban: ugyan mikor ébred már fel a magyar egyetemi világ és szépen ezirányú szövetségbe állva mikor kínál érdekes, világraszóló kurzusokat, ezret, angolul és filmesen a nagy magyar online egyetemen?

Egy asztalnál a global ranking games nagy játékosai: ARWU, THE, QS, U-Multirank. A tárgyszerű és szürke sanghai-i bemutató után prezentáció-parádé a QS piacorientált működésének megfelelően, majd visszafogott beszámoló a THE rankingról és tervismertető a U-Multirankról.

ARWU: a Shanghai Jiao Tong University Centre of World Class University ügyvezető igazgatója, Ying Cheng megerősíti, hogy valóban a Kommunista Párt Politikai Bizottságának kezdeményezése volt a kínai egyetek benchmarkingje érdekében elindítani a világ egyetemeinek összehasonlítását. Szánja-bánja a sokat emlegetett egyoldalúságokat, de egyrészt jelzi, hogy nincs más módszer a rangsorolás objektivitására, csak a nyilvános tudományos közlemények és adatok felmérése, másrészt, ha változtatnának, elveszne a legnagyobb erényük, az idősoros összehasonlíthatóság (utóbbiban amúgy igaza van).

Ez a görcs nem fenyegeti a THE rangsorát, amely kellő rugalmassággal változtatgatta kétévenként a módszereit. John Morgen helyettes hírszerkesztő szerint most már megtalálták az igazit, leginkább azért, mert a fő indikátor reputáció-kutatásuk (világszerte felmérik az egyes egyetemek (el)ismertségét), valamint a nemzetköziséget figyelembe vevő adataik a külföldi diákokról és oktatókról releváns információkat adnak az érdeklődők számára. A hitelességet tartja a legfontosabbnak, ami annak a fényében, hogy mennyiszer kellett helyesbíteniük, dicséretes küzdeni tudásról árulkodik.

Ebben már nem partnerük a QS Intelligence Unit, akikkel egyébként 2009-ig együtt dolgoztak, aztán éppen egy adatfelvételi hiányosság körüli botrány miatt szétváltak. Ben Sowter lendületes prezentációja utal rá, hogy mennyien szidalmazzák a rangsorokat, de mindig tromfolni tud: azért mindenki örül neki valójában. Fő érve neki is a reputáció kutatás, ami náluk az indikátorok súlyának 40%-át teszi ki és saját fejlesztésként igen büszkék rá. Többször is hangsúlyozza, hogy nekik a rangsorolás csak az egyik termékük, de jól viszi a többit. Piaci érzéküket mutatja, hogy Latin-Amerika és a BRIC csoport országaira külön rangsort szánnak. A módszertani felvetések nem nagyon foglalkoztatják, nekik van egy termékük, úgy tűnik, sokaknak kell, akkor minden OK.

Mégennyire sem aggódós az U-Multirank képviseletében Adam Tyson, az EU Commission részlegvezetője és Gero Federkeil, rangsormenedzser a CHE németországi cégnél. Legalábbis jelentős hidegvér kell hozzá, hogy az eredetileg 2010-re, majd 2011-re beharangozott és 2008 óta rengeteg uniós pénzzel (persze, tender alapján kiválasztva…) megtámogatott program indulását jövő márciusra, de leginkább szeptemberre jelezzék előre. Felszabadultan és komolyan ismertették az U-Multirank legfontosabb sajátosságát, nevezetesen, hogy az európai ranking nem lesz ranking, hanem intézményi erősségeket és gyengeségeket fog egymás mellett bemutatni, vizuálisan igen szépen ábrázolva. Ez szakmailag nagyon rendben is van, kérdés, hogy a média mit kezd majd vele, és hogy mikortól lesz látható…

Kemény munka, az biztos – többféle szempontból is ez derült ki a szaúdi, román vagy éppen kínai példák alapján. Szaúd-Arábia vezető egyeteme, a King Abdulaziz University vezetőinek előadása kiemelten fontos lépésnek tekinti ezen az úton a nemzetközi tanácsadó testület létrehozását és működtetését. A nálunknál összehasoníthatatlanul nagyobb erőforrásokkal, kiterjedettebb nemzetközi kapcsolatokkal, monumentális hallgatói létszámmal bíró egyetem nem restelli segítségül hívni a nemzetközi tekintélyek tanácsát, észrevételeit. Még szerencse, hogy a magyar egyetemek ennél sokkal öntudatosabbak, mit nekünk a messziről jött emberek össze-vissza beszéde?! (Pedig a jobb MTA kutatóintézetek is működtetnek ilyen testületeket.)

A stratégiai tervezést viszont már jobban ismerjük. Ha jól számolom, az elmúlt 15 évben legalább négyszer kellett központi utasításra ilyesmit készíteni a magyar egyetemeknek (Világbankos IDP, integrációs stratégia, fenntartói megállapodás, IFT). Ahhoz képest, hogy az USA-beli RAND Corporation (a világ egyik legfontosabb think-thankje) vezető közgazdásza, Charles A. Goldman szerint ötéves periódusra érdemes ilyet alkotni, mi ezt túl is teljesítettük (kiképző őrmester a nyolcvanas évekből: „ma még csak a világ egyhatodán van szocializmus, de annyira győzedelmesek vagyunk, hogy rövidesen az egytizedén is az lesz!”). Goldman szerint a világszínvonalú egyetem formálását célzó stratégia-alkotásban elengedhetetlen a top-down módszer, de úgy kell a rendszert felépíteni, hogy a kutatók, tanárok kezdeményezései beépüljenek a folyamatba. A kérdésre, hogy mennyire drága egy ilyen stratégiát szakértők bevonásával kialakítani, elmondta, hogy nem a megalkotás kerül sorba, hanem a folyamatos menedzselés, mert azt bizony öt éven kell csinálni (és megfizetni).

A Bukaresti Egyetem rektorának, Mircea Dumitrunak az igen okos, lényeglátó előadása (filozófus, logika szakterülettel…) ismerős helyzeteket és irigyelnivaló koncepciózusságot mutatott be. Világosan felvázolta a korlátait egy kelet-európai egyetem mozgásterének és egyben kényszerének a világszínvonal megközelítésében. Intézménye a különféle rangsorok szerint nemzeti szinten is csak a második, de hosszú útnak nekiindulva próbálnak tenni az előrelépés érdekében. A rektor mellett rangsor-munkacsoport működik, figyelik a nemzetközi fejleményeket, beépítik a belső ösztönzőket a publikálásra. A feltett kérdések alapján hasonlóan tesz a Belgrádi Egyetem is, utóbbinak meg is látszik a rangsorokban való előrelépésén.

A nagy kérdés persze mindezekben a törekvésekben, hogy mennyire a valós helyzetre keresik a választ az intézmények. Weiping Yue, a Thomson Reuters Kína-szakérője amellett érvelt, hogy az adatbázisaik felhasználásával reális képet kaphatnak az intézmények a tudományos teljesítményükről. A publikációk száma, különféle szempontokból mért idézettségük/hatásuk (a H-index, átlagok, stb.) az interdiszciplinaritás és a diszciplináris hangsúlyok képezik azt a bázist, ami alapján elemezhető a tudományos teljesítmény. Mármint a reáltudományoké, tehetjük hozzá, hiszen a bölcsészeti kutatások így nyilván nem mérhetőek. Ha ez az apró zavaró része nem volna a felsőoktatásnak, a magyar tudományos teljesítmény is könnyebben volna mérhető, egyszerűen csak le kellene kérnünk a Web of Science és/vagy a Scopus adatait. (Ezt persze megtehetnénk így is…) Aztán majd a kollégák előbb-utóbb feltöltik az MTMT-t, és legalább itthon látható válik a publikációs produkció. Addig meg elmondogatjuk magunkról, hogy mennyire nagyszerűek is vagyunk.

Miután a magyar felsőoktatás immár két évtizede éli át az intézményi egyesítések meg-megújuló hullámait, ismerős problémákat vázolt Marjik van der Wende, az Amsterdam University College dékánja, amikor az egyetemek lazább és erőteljesebb integrációját szorgalmazó európai felsőoktatás-politikákról beszélt. Ezt a nemzeti és nemzetközi szinten egymásbaolvadó vállalatok, bankok modelljében gondolja el, nem függetlenül tőlük, hiszen az üzleti életből jövő finanszírozás ma már gyakran nemzetközi, így az egyetemeknek sem lehet idegen a határokon átnyúló szerveződés. A kissé erőszakoltnak tűnő gondolatmenet a rangsorok kapcsán valamelyest érdekesebbnek tűnő felvetést ismertetett, megkülönböztetve a világszínvonalú intézményeket a világszínvonalú nemzeti felsőoktatási rendszerektől. Ezeket az ausztrál alapítású U21 egyetemi hálózat szakértői csoportja rangsorolja, a publikációkat és hallgatói adatokat igen szofisztikált, a lakosságszámmal elosztott publikációs adatoktól a női felsőoktatási részvételen át a diverzifikációig jó néhány indikátort alkalmazva. De vajon a numerikussá tett minősítés valóban többet mond, mint amit úgyis tudunk az egyes egyetemi rendszerek hatékonyságáról, otthonosságáról és minőségéről?

Egy évtizede a szájhagyományon és az akadémiai közfelfogáson túl eszébe nem jutott senkinek (de mégis, kutatásink alapján cca másfélszáz éve) összehasonlítani a világ különböző országaiban, eltérő finanszírozási és szabályozási körülmények között, különféle hagyományokkal és társadalmi missziókkal működő egyetemeket. A globális rangsorok 2003-as elindulása vadonatúj helyzetet teremtett: a Shanghai Jiao Tong University kezdeményezése az ARWU elindítására, majd az ezt követő THES, MINES, QS, HEEACT, Leiden rangsorok divatos, de ami még rosszabb, döntéshozói szinten is komolyan vett témává tették a „világ legjobb egyetemei” problémakört. Azóta mindenki világszínvonalú egyetemet akar a rangsorok értelmében (lásd: kerüljön be magyar egyetem a legjobb 200-ba….), és az egyes országok felsőoktatás-politikájában is egyre fontosabb szerepet kap a rangsoroltság.

Ennek a vágyott világszínvonalú egyetemi produkciónak a mikéntjét és hatásait vizsgálja a globális ranking-ipar és nemzetközi felsőoktatási szakértés csúcstalálkozója Shanghaiban, november 3-6 között. A sorrendben ötödik ilyen rendezvény, s az ARWU megjelenésének 10. évfordulója külön is hangsúlyt ad a konferenciának, ahol a nemzetközi tudományos versenyben a korábbi fényes idők után visszacsúszott országok (Franciaország, Oroszország) esettanulmányai tűnnek a legérdekesebbnek a rangsorok általános boncolgatásán túl.

A globális rangsorokban legmagasabbra értékelt magyar egyetem egyik vezetőjeként és rangsor-elemzőként küldöm cseppet sem semleges tudósításaimat a helyszínről a következő napokban!

Úgy tűnik, a korábban jelzett trendforduló valóban beérik: a humánképzések gazdasági hasznáról ajánlok egy bővebb brit anyagot:

valamint egy másik szigetországbeli beszámolót:

Van mire hivatkozni tehát – és van mind elgondolkodni, akiknek ez volna a tisztük….

A humán tudományok elleni köz- és döntéshozói hangulattal szemben célszerű lehet megmutatni, hogy a sokat emlegetett reálgazdaságnak mennyire szerves része az, amit csakis a humántudományok adnak, a humánképzések szolgáltatnak. Korábbi bejegyzésemben egyszerű és közeli példáját   mutattam ennek, most pedig egy megkerülhetetlen elemzés látott napvilágot a humán, mi több, művészeti képzések gazdasági versenyképességi vonatkozásairól. Nem más, mint az OECD, tehát kifejzetten a gazdasági nézőpontú világszervezet jelentettt meg egy ilyen tanulmánykötet, amire Halász Gábor professzor hívta fel a figyelmemet, köszönet érte.

Art for Art’s Sake? – The Impact of Arts Education

Példaként az egyik következtetés: az innovácó-vezérelt gazdaság és társadalom számára azért is nélkülözhetetlen a  művészeti oktatás, mert a szakmunkási jellegű képzésekben erősíti a nélkülözhetetlen és másképp nem tanulható kreativitást, együttműködést, kezdeményezőkészséget. Ennyit a szakképzés fejlesztését a művészeti oktatás ellenében vizionáló gazdasági guruk korszerűségéről…

Érdemes tehát elolvasni a teljes anyagot,  elemzésére visszatérünk!

Végre kiderült, mi a kormányzati illetéktelenkedők által sokat emlegetett felsőoktatási problémák fő oka: az ötlettelenség. Azt gondolják szerte e hazában az egyetemek, hogy  a hanyatló Nyugat és feltörekvő Kelet versengő egyetemeit olyasféle elavult módszerekkel előzzük meg, mint pl. hozzájuk hasonlóan számítógépek használata a kutatásban és oktatásban.

Pedig a legendás magyar kreativitást és tehetséget az mozgatja meg sokkal messzebbre repítően, ha megmaradunk a korábbi  informatikai infrastruktúránknál és nem veszünk újabb gépeket (hacsak nem EUs vagy NATO-pénzeink vannak). Erre a furmányra nem számítanak azok az elkényelmesedett burzsujok, úgyhogy miénk a jövő felsőoktatásának epicentruma (vagy mije…).

Vagy lehet más olvasata ennek a levélnek, amit egyetemi vezetők néznek üveges tekintettel, veszni érezve pályázati programokat, kutatásokat, kollégákat, hallgatókat?

Vajon a bölcsészeti tudományok jelenlegi háttérbe szorításával ütemet vét Magyarország? → olvasásának folytatása